2017. május 25., csütörtök

A magyar szocialisták baloldali fordulatot vesznek Orbán ellen



A magyar szocialisták baloldali fordulatot vesznek Orbán ellen

Magyarország ellenzéki szocialistái támogatást akarnak szerezeni új, sokkal baloldalibb programjukhoz, mielőtt bármilyen szövetséget kötnének annak érdekében, hogy kiüssék a hatalomból Orbán Viktor miniszterelnököt a jövő évi választásokon, mondta miniszterelnök-jelöltjük.

Orbán, aki tengelyt akasztott Nyugati partnereivel a demokratikus fékek és ellensúlyok lebontása és a legutóbbi migrációs válsággal kapcsolatos nyers megfogalmazásai miatt, messze a legesélyesebb arra, hogy jövő áprilisban sorozatban harmadszor nyerjen a szétaprózódott ellenzékkel szemben.

Botka László, Szeged 44 éves polgármestere azt mondta szerdán a Reuters Közép és Kelet-Európai Befektetési Találkozóján, hogy Orbánt csak akkor lehet legyőzni, ha egyetlen baloldali kihívója lesz.

A szocialistáknak sokkal nagyobb támogatottságuk van, mint a többi balos pártnak a zsúfolt baloldalon. Botka a pártját még inkább balra akarja tolni, azért, hogy a többiektől jól megkülönböztethető legyen, így például a radikális nacionalista Jobbiktól, amely szintén Orbán fő kihívója akar lenni 2018-ban, és enyhébb szóhasználattal középre húzódik.

Botka azon van, hogy elérje a rossz gazdaságpolitika és a 2000-es évek korrupciós botrányai miatt a szocialistákat tömegével elhagyó szavazókat, amely 2010-ben olyan katasztrofális vereséghez vezetett, melyből a párt még most sem épült fel.

- A jelenlegi tömegbázis növelése nélkül nincs választási győzelem – mondta. – A társadalmi egyenlőségre épített hiteles és erőteljes programra van szükségünk, és biztosítékokra, hogy tanultunk a 2010 előtti hibáinkból.

Az mondta, hogy semmiféleképpen nem fog együttműködni a Jobbikkal, melynek politikáját sikertelennek és hiteltelennek nevezte. Azt is közölte, hogy a párt nem fogja elkövetni a 2014-es hibákat, mikor Orbán újabb elsöprő sikert aratott, miután a baloldali pártok az együttműködéssel kapcsolatos hosszas vitába keveredtek egymással.

A szocialisták egyedül is nekivágnak, ha muszáj, mondta Botka.

- Jelenleg mindenki a saját útját keresi. Én egy teljesen új baloldali programot mutattam be. Ki akarom terjeszteni a bázisomat, és biztos vagyok benne, hogy a végén mindenki átérzi majd a felelősségét a kormány leváltását illetően.

A szocialisták ebben a hónapban kezdték el bemutatni programjukat, amelyben megígérték a progresszív személyi jövedelemadózás ismételt bevezetését a jelenlegi egykulcsos adórendszer helyett, amellyel mintegy évi 350 milliárd forintot irányítanának át a szegények és a középosztály felé.

Nyugdíjemelést és 13. havi nyugdíjat is terveznek, ami évi 250 milliárdba kerülne annak a költségvetésnek, amely Botka szerint „az elképesztő pazarlás és korrupció” áldozata.

Botka azt is közölte, hogy lebontja a szerb határon felállított kerítést, melyet Orbán a migránsok Magyarországra való belépése ellen építtetett, amint az Európai Unió határvédelmi erői megkezdik működésüket és a közel-keleti helyzet lecsillapodik.

http://www.reuters.com/article/us-cee-summit-hungary-opposition-idUSKBN18K27I

2017. május 11., csütörtök

A globális elit bukásra áll



Damon Linker – A globális elit bukásra áll. És még csak nem is sejtik

A globális elit azt hiszi, nyeregben vannak. Mekkorát tévednek!

A demokraták egyfolytában azt mondogatják maguknak, hogy Hillary Clinton „igazából” megnyerte a 2016-os választást (vagy megnyerte volna, ha abba nem avatkozik be Vlagyimir Putyin és James Comey). A republikánusok azzal veregetik egymás vállát, hogy mekkora hatalmuk van végre a kormányzat minden szintjén. És a centristák szerte a Nyugaton megkönnyebbülten sóhajtanak, látván, hogy Emmanuel Macron győzelmet aratott a francia elnökválasztás második fordulójában a Nemzeti Front jelöltje, Marine Le Pen ellenében.

Szinte hallani, ahogy a (politikai és gazdasági) hatalom folyosóin, az Atlanti-óceán mindkét partján visszhangzik a vélemény: Nem kell aggódni. Nincs semmi baj. Nincs szükség komoly önvizsgálatra vagy irányváltásra. Persze, a populizmus bosszantó. De féken tartjuk. Csak tartanunk kell az irányt, a szélekkel kicsit foglalkozni kell, és természetesen jottányit sem szabad engedni a folyton bajt keverő rasszistáknak és idegengyűlölőknek. Tudjuk, hogyan működik a világ, és képesek vagyunk elvégezni a meritokrácia szükséges finomhangolását. Megoldjuk.

És miért is ne gondolnák így? Ők maguk a globális meritokrácia legnagyobb haszonélvezői, és ez a tény szolgál arra, hogy igazolja annak értékét. Olyan városközpontokban vagy azok közelében élnek, melyek tobzódnak a technológiai, pénzügyi, média és egyéb területek munkakínálatában, és melyekhez éppen az általuk a világ legnagyszerűbb egyetemein megszerzett szakértelem szükséges. Keményen dolgoznak, amiért cserébe nagy fizetést, gyakori utazásokat, klassz autókat és csúcs kütyüket kapnak. Az egész szórakoztató, idegesítő, izgalmas – a brutális aszkétizmus és az eksztatikus hedonizmus részegítő elegye.

A baj az, hogy egyre több ember – itt, Amerikában, az Egyesült Királyságban, Franciaországban és máshol – egyáltalán nem ezt látja. Vagy legalábbis csak kívülről szemléli, olyan helyzetből, melyből az egész teljesen másmilyennek látszik. Ők egy olyan rendszert látnak, ami alapjában igazságtalan, tisztességtelen, és amit átsző a korrupció és az önzés.

Azt látják, hogy Marissa Meyer, a Yahoo vezérigazgatója csinos 186 millió dollárt visz haza (a munkabére és az egyéb prémiumok milliói felett), 5 év „jórészt sikertelen” munka után.

Azt látják, hogy Henrique De Castrom, aki egy rövid ideig Meyernek dolgozott a Yahoo-nál, 109 millió dolláros kompenzációt kap 15 hónapnyi katasztrofális munkáért.

Azt látják, hogy Roger Ailest és Bill O’Reilly-t kirúgják a Fox News-tól, mert évekig nők tucatjait zaklatták szexuálisan, és fejenként tízmilliós végkielégítést visznek haza.

Azt látják, hogy a Barack Obama demokrata párti exelnök 65 millió dolláros könyvrendelésen osztozik a feleségével, 400 ezer dollárt kap egyetlen beszédért, amit a Cantor Fitzgerald befektetési bank rendezvényén fog az ősszel elmondani, és David Geffen, Bruce Springsteen, Tom Hanks, Oprah Winfrey meg Bono társaságában utazgat a világ körül.

Washingtonban azt látják, hogy az elnök, aki azt ígérte, a népre hallgatva fog cselekedni, milliomosok és milliárdosok sokaságát emeli vezető beosztásokba. Azt látják, hogy a Fehér Ház és a Kongresszus egy olyan egészségügyi törvényt akar átverni a törvényhozáson, amely újabb milliókat fog biztosítás nélkül hagyni egy olyan időszakban, amikor az amerikaiak többsége és a republikánusok jó része inkább olyan állami egészségbiztosítási rendszert akar, amely mindenkit ellát. Azt látják, hogy az elnök drasztikusan csökkenteni akarja a vállalati és személyi jövedelemadót (és eltörölni az örökösödési adót, ami csak a gazdagok leggazdagabbjainak lesz a hasznára), miközben a közvéleménykutatások szerint az adórendszerrel kapcsolatosan a legnagyobb ellenszenvet az váltja ki, hogy a vállalatok és a gazdagok nem fizetnek méltányos összeget. Azt látják, hogy akkor akarnak egyhangúan leállítani kormányzati programokat, amikor a közvéleménykutatások szerint az emberek egyre nagyobb része szeretne még nagyobb kormányzati részvételt.

Azok számára, ott a balközépen, akik undorodnak a Republikánus Párt plutokrata bohócaitól, de elhessegetik annak jelentőségét, hogy Obama a Fehér Házban töltött idejéből hasznot húzva teszi gazdaggá magát, miközben a világ leggazdagabb embereivel smúzol, csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy a „látvány” (amit „látszatnak” is neveznek) a politikában talán mindennél többet számít.

És a dolgok ebben a történelmi pillanatban így látszanak: A világot egy olyan nemzetközi elit irányítja, amely egy látszólag korlátlan hatalommal és luxussal bíró elszigetelt világban él. Bár ennek az elitnek a tagjai úgy vélik, hatalmuk és a luxus teljességgel legitim, valójában nem az. Mert egy olyan rendszer terméke, melyet úgy hekkeltek meg, hogy az a csak az ő hasznukra legyen, miközben mindenki más hanyatló kisvárosokban és vidéki településeken vegetál, megpróbálja fenntartani sivár egzisztenciáját, alantas szolgáltatóipari munkában gürcöl egész életében vagy segélyeken tengődik, miközben egy kis múló örömöt keres a fájdalomcsillapítók kábító ködfelhőjében.

Hacsak nem történi valami alapvető változás, ezeket a világokat elválasztó szakadék csak növekedni fog, gazdasági, kulturális és pszichológiai téren is. A republikánusok minden jel szerint olyan politikát követnek, amely a gazdasági bajokat csak súlyosabbá teszi. A centrista demokraták eközben úgy tűnik, hogy nem hajlandóak a bennünket első sorban ide juttató szemléletmód és politika átfogó kritikájára, és hajlamosak azzal semmibe venni a körülöttünk egyre erősödő populista dühöt, hogy az csak az atavisztikus előítéletesség kifejeződése.

Ez így nem mehet tovább. Ne legyen kétségünk. Ha ez így megy tovább, a globális elit el fog bukni.

http://theweek.com/articles/694923/global-elite-are-headed-fall-dont-even-know

2017. május 9., kedd

A civilizációk összecsapása



Pinkerton: A civilizációk összecsapása, avagy az USA, Kína és minden más ország közötti kegyetlen versengés

James "Jim" P. Pinkerton újságíró, író és politikai elemző. A Stanford Egyetem elvégzése után a Fehér Házban dolgozott Ronald Reagan és George H. W. Bush elnöksége idején, illetve mindkettőjük választási kampányai során 1980-tól 1992-ig. 2008-ban Mike Huckabee elnökválasztási kampányának vezető tanácsadója volt.

Első rész

Mind minden nemzet, az Egyesült Államok is örökös versengést folytat a többi országgal. Létezésének 230 éve során, amióta a philadelphiai konvención 1787. szeptember 17-én aláírták az alkotmányt, az USA szinte minden nagyhatalommal összetűzésbe került, így például Angliával, Franciaországgal, Németországgal, Olaszországgal, Japánnal és Oroszországgal. Más szóval, néhány évtizedenként országunk jelentős, sőt halálos fenyegetéssel nézett szembe.

És Kína sem kivétel. Például a koreai háború során, 1950-től 1953-ig az amerikai erők többet harcoltak a Kínai Népköztársasággal szemben, mint Észak-Koreával – valójában a kínai Népi Felszabadító Hadsereg létszáma durván az ötszöröse volt az észak-koreainak. Ebben a konfliktusban 33 686 amerikai esett el.

Több mint hat évtizeddel később, 2017-ben mind el tudjuk dönteni magunktól, hogy Kína barát, rivális – vagy lesben álló ellenség-e.

Természetesen a modern időkben a katonai versengés elválaszthatatlan a gazdasági versengéstől. Miközben a hadvezetés és katonáskodás mindig fontos a háború során, egy nemzet tudományos és ipari kapacitásai még fontosabbnak bizonyultak, ahogy azt a szerző már korábban is állította, például itt és itt.

Megjegyezhetjük azt is, hogy ezt az ipari realitást nagyszerűen demonstrálta az Egyesült Államok túlélése érdekében vívott másik döntő harc – a polgárháború.

A mozikedvelők felidézhetik az 1939-es Elfújta a szél című filmből Clark Gable szemléltető szavait, amikor Rhett Butler szerepében így figyelmezteti déli, ültetvényes szemléletű társait az ipari szemléletű jenkikkel kapcsolatosan: „Nekünk csak gyapotunk, rabszolgáink és arroganciánk van.
Valójában a Konföderációnak ennél sokkal többje volt: jobb tisztjei és összességében egészen biztosan jobb katonái. Mégis, amint azt a harc végső kimenetele megmutatta, a hadművészeti virtuozitás önmagában nem volt elegendő a vereség elkerüléséhez.

Sőt, a Kékek és Szürkék négy éves összecsapását akár így is lehetne összegezni: a déliek nyernek és visszavonulnak, az északiak veszítenek és előre törnek. A jobb logisztika, a több hadianyag és az erősebb „katonai-ipari komplexum” – ami például az északi New York államban gyártott Parrott-ágyú gyors fejlődésében volt tetten érhető – vezette Grant tábornok seregeit győzelemre.

Ez emlékeztethet minket arra, hogy a katonai erőnek ipari és technológiai alapokra van szüksége.

Tehát, ha a nemzetek közötti stratégiai versengés elkerülhetetlen, akkor egy igazi nemzeti hazafi gondoskodik arról, hogy az országának legyenek a legjobb feltalálói és szakemberei, akárcsak katonái.

És ha már az ágyúgyártásról beszélünk, érdemes megjegyezni, hogy Kína volt az első ország, ami nem csak a lőport fedezte fel a XI. században, hanem rövidesen a tüzérséget is. Sőt, a kínaiak feltalálták a robbanó tüzérségi aknát is, miközben a világ túlfelén, erősen lemaradva az európaiak még kardokkal és íjakkal kaszabolták egymást.

De a kínaiak hagyták, hogy hadi fejlesztéseik kicsússzanak a kezeik közül, mivel nem tudták elmélyíteni a szakértelmet. Nem az volt a baj, hogy Kína békés volt - a kínaiak akkoriban több háborút is vívtak. Kína egyszerűen nem volt képes felismerni hadászati találmányai jelentőségét, és azokat nem tudta rendszerbe állítani.

Így jutunk el a haditechnika alapigazságához: annak érdekében, hogy hatékony legyen, tömeggyártásúnak is kell lennie, és egyben tömegek által közismertnek. Mellékesen megfigyelhetjük, hogy a katonai észjárásnak világszerte sok erőssége van, de olyan tekintetben döntően konzervatív, hogy nem mindig hajlandó az újítások befogadására.

És most ismét hozhatunk példát a kínai zsenialitásra, ami újfent kudarcot vallott abban, hogy ezt a zsenialitást kihasználja: a XV. században Kína hatalmas hajókat épített – néhány közülük 120 méternél is hosszabb volt, négy fedélzettel és kilenc árboccal – azzal a céllal, hogy bejárják az óceánokat. Azokban az időkben a kínai Cseng Ho expedíciókat vezetett egészen Kelet-Afrikáig és Arábiáig.

És mégis ugyanaz történt a kínai tengerhajózással, mint ami a kínai hadviseléssel: a kínai civilizáció egyszerűen elveszítette érdeklődését a saját felfedezései iránt. Különösen a kínai császárok hitték azt, hogy a Középső Királyság eleve tökéletes, az országnak mindene megvan, és az újdonságok csak összezavarnák a dolgokat. Ráadásul, mivel Kínának nem voltak erős kapitalista kereskedelmi hagyományai, nem volt – szemben Európával – erős kereskedő osztálya sem, ami több kereskedelmi lehetőségre ácsingózott volna.

Ez tehát a történelem egyik nagy „mi lett volna” kérdése: mi lett volna, ha Kína nem lassít le, hanem tovább halad? Mi lett volna, ha folytatja a felfedezéseket és a gyarmatosítja – na, jó, meghódítja – Afrikát, a Közel-Keletet és átkelve a Csendes-óceánon Észak-Amerikát is? Igen, ez jelentős erőfeszítést igényelt volna, de amint tudjuk, az európaiaknak sikerült a későbbi évszázadokban.

Sőt, amikor az európaiak végül beérték a kínai hadászati és hajózási ismereteket, azt lóhalálában tették. Amint azt mind tudjuk, a spanyol lobogó alatt hajózó olasz Kolumbusz Kristóf 1492-ben partra szállt Amerikában, hogy aztán egy egész féltekét tegyenek Európa jövedelmező hátsó udvarává.

Mi több, a XVI. században Portugália kereskedelmi állomást épített Makaón, kínai földön. Tehát Portugália telepedett meg Kínában, és nem Kína Portugáliában.

Így kezdődött egy négy évszázados időszak, amely során az európaiak és később a japánok uralkodtak Kína felett. Hihetetlennek tűnhet, hogy egy olyan fejlett civilizáció, mint a kínai, ilyen letargikus inkompetenciába volt képes zuhanni, de a történelmi tényeknek nem muszáj hihetőnek tűnniük – azok egyszerűen csak igazak.

Kína visszahúzódása a második évezred középső évszázadaiban erős történelmi súlyt ad a jól ismert közmondásnak: csináld rendesen vagy ne is csináld! Ha a kínaiak nem építenek a saját találmányaikra, elkerülhetetlen, hogy majd mások – jelen esetben az európaiak – fognak.

Sőt, az európaiak – és zaboltálan leszármazottjaik, az amerikaiak – bizonyították a történelem egy másik kemény leckéjének az igazát is: a győztes mindent visz.

Kína csak a XX. században kezdett ébredezni. A Szun Jat-szen által vezetett 1911-es kínai forradalom végül elűzte a dekadens és beteges császári dinasztiát. Az új Kínai Köztársaságnak jó gondolatai – a nacionalizmus által irányított kapitalizmus – voltak a gazdasági fejlődést illetően, de ezeket a terveket Mao Ce-tung kommunista lázadása, majd később az 1937-es japán megszállás keresztülhúzta. A harcok során – melyek 1949-ig tartottak – kínai katonák milliói és polgári lakosok tízmilliói haltak meg, az ország pedig romokban hevert. És  miután Mao kommunistái hatalomra kerültek, nem mondhatjuk, hogy a körülmények javultak volna. Azonban szovjet segítséggel Kína elkezdte visszanyerni katonai erejét és 1964-ben felrobbantotta első saját atombombáját.

De Kína ennek ellenére sem igazán nyerte vissza civilizációs kisugárzását egészen Mao utódja, Teng Hsziao-ping uralmáig, aki 1978-tól 1992-ig vezette az országot.

Teng hivatalosan kommunista volt, de leginkább pragmatista. Ezért a kukába hajította a maoista dogmákat és megnyitotta az országot a piac vezérelt gazdasági fejlődés számára. Ahogyan azt Teng szerette mondani: „Nem számít, hogy egy macska fekete vagy fehér. Ha megfogja az egeret, akkor jó macska.”

Valójában Teng újraélesztette Szun Jat-szen XX. század eleji gazdasági modelljét, a tudatos nacionalizmus által vezérelt kapitalizmust.  Érdemes megjegyezni: a kínai kommunisták ma egy olyan rendszert irányítanak, amelyet a kínai nacionalisták találtak ki száz évvel ezelőtt. Másképp mondva, közgazdasági-politikai szempontból olyan a helyzet, mintha Tajvan – azaz a Kínai Köztársaság, amely Szun Jat-szen rendszerében gyökeredzik – irányítaná a pekingi kormányt. A két rendszerben az a közös, hogy mindketten kínaiak – a kínaiak pedig általában tudják, hogyan kell a dolgokat intézni.

A Kínai Népköztársaság gazdasági reformjának eredményei valóban látványosak, csakúgy, mint korábban Tajvanon, azaz a Kínai Köztársaságban voltak. A szárazföldi Kína nemzeti összeterméke 1978-ban vásárlóerőhöz igazítva pusztán az USA GDP-jének 10%-át érte el. Azonban 2016-ban a kínai gazdaság mérete már 115%-a volt az amerikai gazdaságnak.

Másképp mondva, kevesebb, mint 40 év alatt Kína elérte, hogy gazdasága, ami korábban az USA gazdaságának egy tizede volt, immár hetedével nagyobb, mint az USA-é. (Persze az egy főre eső GDP tekintetében az USA-nak továbbra is jelentős előnye van.)

Sok megfigyelő – így a Trump-adminisztráció kereskedelmi cárja, Peter Navarro is – azt mondaná, hogy Kína gyarapodásának jelentős része alapvetően a kínai importtal kapcsolatos ostoba amerikai politika eredménye, noha természetesen ezzel a szabad kereskedők nem értenek egyet. Így vagy úgy, a lényeg ugyanaz: Kína visszatért.

Sőt, manapság Kína, miután öt évszázadot átszunyókált, nagyon is éber.

A nagy képet tekintve Kína rohama nem jelent nagy sokkot – a világ többi része emlékezhet arra, hogy az emberiség írott történelmének nagy része során Kína mindig a csúcson vagy annak közelében volt.

Mi több, az elmúlt 5000 év során Kína – akár fent volt, akár lent – mindig egyetlen ország volt, és ez hosszabb folyamatos történelem, mint bármely más országé a világon. Ezért levonhatjuk a következtetést: népként a kínaiak nyilván tudnak valamit egy erős civilizáció felépítéséről és megtartásáról. És ennek a civilizáció-fenntartásnak az egyik kulcsa, amint azt láttuk, a stratégiai – mind hadászati, mind ipari – erő.

Jöjjön tehát a kérdés az amerikaiak számára: ma ki a letargikus és az inkompetens? Ha nem is az egész nép, de legalábbis annak uralkodó rétege? Ki piszmog, miközben az ország lángokban áll, vagy éppen széthullik?

Amint azt láttuk, a történelem ítélete az, hogy a lomhaság és az együgyűség végzetes, a világ folytonos mozgásban van, és egy nép egyetlen reménye az, ha a változás élén jár, különben az el fogja söpörni.

A XV. században a kínaiak hibáztak és ezért nemzetük kemény árat fizetett. Ők azóta megtanulták a leckét. Most, a XXI. században ők határozottan elszántak arra, hogy még jobbak legyenek – sokkal jobbak – és az eredmények magukért beszélnek.

Minket, amerikaiakat figyelmeztettek.

http://www.breitbart.com/big-government/2017/05/08/pinkerton-clash-civilizations-fierce-competition-u-s-china-every-country/