2017. március 27., hétfő

A populizmus a világgazdaság kudarcának eredménye



Larry Elliott – A populizmus a világgazdaság kudarcának eredménye

A politikai lázadás elkerülhetetlen egy olyan világban, ahol az alkalmazottak bérrabszolgák a főnökök pedig szupergazdagok

A populizmus felemelkedése megrázta a világpolitikai establishmentet. A Brexit sokkoló volt, akárcsak Donald Trump győzelme. A vezetők pedig a fejüket vakarják, hogy rájöjjenek, választóik nagy része miért ilyen dühös.

A válasz elég egyszerűnek tűnik. A populizmus a gazdasági kudarc eredménye. A világgazdasági válság óta eltelt 10 év megmutatta, hogy a négy évtizeden át alkalmazott gazdaságirányítási rendszer rossz. Néhányan ezt a rendszert neoliberalizmusnak nevezik. Bár talán jobb lenne antipopulizmusnak hívni.

Az antipopulizmus azt jelentette, hogy a munkahelyeken az erőegyensúlyt a vezetőség irányába térítették el, és az embereket bérrabszolgaként kezelték. Az antipopulizmust arra használták fel, hogy a növekedés gyümölcsei ne a sokaságnak, hanem csak keveseknek teremjenek. Az antipopulizmus elintézte, hogy a világgazdasági válságért felelősök megússzák a dolgot, míg az abban ártatlanok viselik a megszorítások terheit.

Aki meg akarja érteni, hogy miért Trump nyerte az amerikai elnökválasztást, annak meg kell néznie, mi történik a gazdasági haszon elosztása során. A népesség alsó 90%-ának 1950 és 1980 között a nemzeti jövedelem 66%-a jutott. Majd meredek csökkenés kezdődött és ez az arány alig érte el az 50%-ot, amikor 2007-ben kitört a pénzügyi válság.

Ehhez hasonlóan már az sem igaz, hogy mindenki nyer azon, ha jól megy az amerikai gazdaságnak. Az 1961 és 1969 közötti gazdasági fellendülés során az amerikaiak alsó 90%-ának jutott a bevételek 67%-a. A két évtizeddel későbbi reagani bővülés idején 20% jutott nekik. A Greenspan-féle ingatlanpiaci buborék idején, 2001-től 2007-ig a nemzeti jövedelemmel megtermelt minden egyes dollárból mindössze 2 cent jutott nekik, miközben a leggazdagabb 10% megszerezte a többit.

Thomas Palley amerikai közgazdász szerint az 1970-es évek végéig az országok olyan erkölcsös növekedési ciklus modelleket működtettek, melyekben a bérek voltak a növekedés motorjai.

- A termelékenység növekedése bérnövekedést okozott, amely növelte a keresletet. Ez hozzájárult a teljes foglalkoztatottsághoz, amely ösztönözte a befektetéseket, amely így további termelékenység növekedéshez vezetett – mondja.

Az antipopulizmust a háború utáni időszak bukott politikájának ellenszereként magasztalták. Nagyobb gazdasági növekedést, nagyobb befektetéseket, nagyobb termelékenységet ígért, és azt, hogy a jövedelmek majd lecsorognak a gazdagoktól a szegények irányába. Ezek közül egyetlen ígéret sem teljesült.

James Montier és Philip Pilkington a GMO globális befektetői vállalat szakemberei szerint az 1970-es években felemelkedő rendszert négy jelentős közgazdasági elv jellemzi: a teljes foglalkoztatottság elhagyása és helyette inflációs cél megállapítása, a népesség, a tőke és a kereskedelem világméretű áramlásának növelése, a részvényesek hasznának maximalizálására való összpontosítás az újrainvesztálás és növekedés helyett, valamint a rugalmas munkaerő piacok keresése és a szakszervezetek, illetve egyéb munkás érdekképviseletek szétzilálása.

Ami ebből a négy pillérből az utolsót illeti, az volt az elv, hogy a szakszervezetek és a minimálbérek a hatékony munkaerőpiac akadályai. A kollektív szerződések és a kötelező bérminimum miatt a munkásokat a piaci árnál jobban meg kellene fizetni, miáltal a munkanélküliség elkerülhetetlenül emelkedne.

Az antipopulizmus eldöntötte, hogy az amerikai minimálbér vásárlóértékét csökkenteni kell.  Azonban a munkanélküliség ma magasabb, mint akkor, amikor a minimálbér többet ért. És nincs semmilyen összefüggés a szakszervezeti tagság és a munkanélküliség között. Pedig a nemzetközi összehasonlítások szerint az erősebb szakszervezetekkel rendelkező országokban alacsonyabb a munkanélküliségi ráta. És azokban az országokban, ahol magasabb a minimálbér nem magasabb a munkanélküliségi ráta.

- A munkaerő-piaci rugalmasság lehet, hogy jól hangzik, de olyan elven alapul, ami az összes rendelkezésünkre álló bizonyítéknak ellentmond – jegyezte meg Montier és Pilkington.  – Az alternatív elmélet szerint a munkaerő-piaci rugalmasság egyáltalán nem kívánatos, mivel egy stagnálás felé hajló gazdaságot eredményez, amely a magas foglalkoztatást és a gazdasági növekedést csak hitelekkel felfújt buborékok segítségével képes fenntartani, amelyek elkerülhetetlenül kidurrannak, és ezzel a gazdaság visszaesik a stagnálásba.

Az egyre nagyobb és nagyobb munkaerő-piaci rugalmasság iránt harcnak volt pár váratlan következménye. Az Egyesült Királyság adókedvezményei gyorsan semmivé lettek, amint a cégek rájöttek, hogy éhbért is fizethetnek, mert a fennmaradó részt majd az állam állja. A világpiaci olcsó munkaerőhöz való hozzáférés nem ösztönözte eléggé a termelékenységet növelő berendezésekbe való befektetéseket.

A termelékenység növekedésének válságot követő mérhetetlenül alacsony szintje azt a képzetet keltette, hogy ez egy új jelenség, de ahogy azt Andy Haldane, a Bank of England vezető közgazdásza a múlt héten megjegyezte, ez a trend a legfejlettebb országokban már az 1970-es években megkezdődött.

- A termelékenységi rejtély természetesen nem a világgazdasági válság szülötte, bár úgy tűnik, hogy korábbi trendeket erősített fel – mondta Haldane.

Komcsi szakszervezetek persze nem tehetők felelőssé Nagy-Britannia elvesztegetett termelékenységi évtizedéért. Az 1970-es évek ortodox nézete az volt, hogy az Egyesült Királyság hatékonyabbá tételét célzó intézkedéseket olyan bolti segédek gáncsolták el, akik magukat – a Peter Sellers által a „Semmi baj, Jack” című filmben megszemélyesített alak után – Fred Kite-nak képzelték. Haldane mást hibáztat: a rossz vezetést, amely az Egyesült Királyságban nagy űrt teremtett az úttörő vállalkozások és a lemaradók hosszú sora között.

- Az exportáló cégek rendszerint termelékenyebbek, mint a hazai piacra dolgozó vállalatok, átlagosan mintegy a harmadával. Ugyanez igaz, bár még erőteljesebben, a külföldi tulajdonú cégekre is. Ezek átlagos termelékenysége kétszerese a hazai piacra termelő cégeknek.

A populizmusra úgy tekintenek, mintha az valami irracionális és elvetendő dolog lenne. Pedig nem az. Teljesen racionálisnak tűnik, hogy az Egyesült Államok lakosságának alsó 90%-a felteszi a kérdést, nekik miért csak a bevételek 2%-a jut. Aligha tűnhet furcsának az, hogy a brit munkások a napóleoni háborúk óta a legalacsonyabb mértékű reáljövedelem növekedésre panaszkodhatnak.

Nyilvánvalóvá vált az is, hogy az ultra-alacsony kamatok és a mennyiségi lazítás pusztán szépségtapaszok. A populizmus annak érzetéből ered, hogy a gazdasági rendszer nem működik, ami tényleg így van. Az élet egyéb területein a sikertelenség változáshoz vezet. A csodás gyógyulást ígérő, de hatástalannak bizonyuló gyógyszereket gyorsan elfelejtik. A vevőknek nem kellő árukat előállító vállalkozások csődbe mennek. Ilyen a haladás.

A jó hír az, hogy az új elvek keresése megkezdődött. Trump a protekcionizmust pártolja. Theresa May ipari stratégiáról tárgyal. Montier és Pilkington a teljes foglalkoztatottság, a közmunka, az újraiparosítás és a szakszervezetek erős jelenléte iránti elkötelezettséget javasolja. A rossz hír az, hogy fogytán van az idő. Egyre több ember veszi észre, hogy a király meztelen.

Még ha ezúttal a közvélemény kutatások helyesek is, és Le Pen valóban nem nyeri meg a francia elnökválasztást, a mindent elsöprő politikai lázadás a soron következő mély recesszióval együtt fog megérkezni. És azt nem nehéz elképzelni.

https://www.theguardian.com/business/2017/mar/26/populism-is-the-result-of-global-economic-failure

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése