Larry
Elliott – A populizmus a világgazdaság kudarcának eredménye
A politikai
lázadás elkerülhetetlen egy olyan világban, ahol az alkalmazottak bérrabszolgák
a főnökök pedig szupergazdagok
A populizmus felemelkedése megrázta a világpolitikai
establishmentet. A Brexit sokkoló volt, akárcsak Donald Trump győzelme. A
vezetők pedig a fejüket vakarják, hogy rájöjjenek, választóik nagy része miért
ilyen dühös.
A válasz elég egyszerűnek tűnik. A populizmus a
gazdasági kudarc eredménye. A világgazdasági válság óta eltelt 10 év
megmutatta, hogy a négy évtizeden át alkalmazott gazdaságirányítási rendszer
rossz. Néhányan ezt a rendszert neoliberalizmusnak nevezik. Bár talán jobb
lenne antipopulizmusnak hívni.
Az antipopulizmus azt jelentette, hogy a
munkahelyeken az erőegyensúlyt a vezetőség irányába térítették el, és az
embereket bérrabszolgaként kezelték. Az antipopulizmust arra használták fel,
hogy a növekedés gyümölcsei ne a sokaságnak, hanem csak keveseknek teremjenek.
Az antipopulizmus elintézte, hogy a világgazdasági válságért felelősök
megússzák a dolgot, míg az abban ártatlanok viselik a megszorítások terheit.
Aki meg akarja érteni, hogy miért Trump nyerte az
amerikai elnökválasztást, annak meg kell néznie, mi történik a gazdasági haszon
elosztása során. A népesség alsó 90%-ának 1950 és 1980 között a nemzeti
jövedelem 66%-a jutott. Majd meredek csökkenés kezdődött és ez az arány alig
érte el az 50%-ot, amikor 2007-ben kitört a pénzügyi válság.
Ehhez hasonlóan már az sem igaz, hogy mindenki nyer
azon, ha jól megy az amerikai gazdaságnak. Az 1961 és 1969 közötti gazdasági
fellendülés során az amerikaiak alsó 90%-ának jutott a bevételek 67%-a. A két
évtizeddel későbbi reagani bővülés idején 20% jutott nekik. A Greenspan-féle
ingatlanpiaci buborék idején, 2001-től 2007-ig a nemzeti jövedelemmel
megtermelt minden egyes dollárból mindössze 2 cent jutott nekik, miközben a
leggazdagabb 10% megszerezte a többit.
Thomas Palley amerikai közgazdász szerint az
1970-es évek végéig az országok olyan erkölcsös növekedési ciklus modelleket
működtettek, melyekben a bérek voltak a növekedés motorjai.
- A termelékenység növekedése bérnövekedést
okozott, amely növelte a keresletet. Ez hozzájárult a teljes
foglalkoztatottsághoz, amely ösztönözte a befektetéseket, amely így további
termelékenység növekedéshez vezetett – mondja.
Az antipopulizmust a háború utáni időszak bukott
politikájának ellenszereként magasztalták. Nagyobb gazdasági növekedést,
nagyobb befektetéseket, nagyobb termelékenységet ígért, és azt, hogy a jövedelmek
majd lecsorognak a gazdagoktól a szegények irányába. Ezek közül egyetlen ígéret
sem teljesült.
James Montier és Philip Pilkington a GMO globális
befektetői vállalat szakemberei szerint az 1970-es években felemelkedő
rendszert négy jelentős közgazdasági elv jellemzi: a teljes foglalkoztatottság
elhagyása és helyette inflációs cél megállapítása, a népesség, a tőke és a
kereskedelem világméretű áramlásának növelése, a részvényesek hasznának
maximalizálására való összpontosítás az újrainvesztálás és növekedés helyett, valamint
a rugalmas munkaerő piacok keresése és a szakszervezetek, illetve egyéb munkás
érdekképviseletek szétzilálása.
Ami ebből a négy pillérből az utolsót illeti, az
volt az elv, hogy a szakszervezetek és a minimálbérek a hatékony munkaerőpiac
akadályai. A kollektív szerződések és a kötelező bérminimum miatt a munkásokat a
piaci árnál jobban meg kellene fizetni, miáltal a munkanélküliség elkerülhetetlenül
emelkedne.
Az antipopulizmus eldöntötte, hogy az amerikai
minimálbér vásárlóértékét csökkenteni kell. Azonban a munkanélküliség ma magasabb, mint
akkor, amikor a minimálbér többet ért. És nincs semmilyen összefüggés a
szakszervezeti tagság és a munkanélküliség között. Pedig a nemzetközi
összehasonlítások szerint az erősebb szakszervezetekkel rendelkező országokban
alacsonyabb a munkanélküliségi ráta. És azokban az országokban, ahol magasabb a
minimálbér nem magasabb a munkanélküliségi ráta.
- A munkaerő-piaci rugalmasság lehet, hogy jól
hangzik, de olyan elven alapul, ami az összes rendelkezésünkre álló bizonyítéknak
ellentmond – jegyezte meg Montier és Pilkington. – Az alternatív elmélet szerint a
munkaerő-piaci rugalmasság egyáltalán nem kívánatos, mivel egy stagnálás felé
hajló gazdaságot eredményez, amely a magas foglalkoztatást és a gazdasági
növekedést csak hitelekkel felfújt buborékok segítségével képes fenntartani,
amelyek elkerülhetetlenül kidurrannak, és ezzel a gazdaság visszaesik a
stagnálásba.
Az egyre nagyobb és nagyobb munkaerő-piaci
rugalmasság iránt harcnak volt pár váratlan következménye. Az Egyesült Királyság
adókedvezményei gyorsan semmivé lettek, amint a cégek rájöttek, hogy éhbért is
fizethetnek, mert a fennmaradó részt majd az állam állja. A világpiaci olcsó munkaerőhöz
való hozzáférés nem ösztönözte eléggé a termelékenységet növelő berendezésekbe
való befektetéseket.
A termelékenység növekedésének válságot követő mérhetetlenül
alacsony szintje azt a képzetet keltette, hogy ez egy új jelenség, de ahogy azt
Andy Haldane, a Bank of England vezető közgazdásza a múlt héten megjegyezte, ez
a trend a legfejlettebb országokban már az 1970-es években megkezdődött.
- A termelékenységi rejtély természetesen nem a
világgazdasági válság szülötte, bár úgy tűnik, hogy korábbi trendeket erősített
fel – mondta Haldane.
Komcsi szakszervezetek persze nem tehetők felelőssé
Nagy-Britannia elvesztegetett termelékenységi évtizedéért. Az 1970-es évek
ortodox nézete az volt, hogy az Egyesült Királyság hatékonyabbá tételét célzó
intézkedéseket olyan bolti segédek gáncsolták el, akik magukat – a Peter Sellers
által a „Semmi baj, Jack” című filmben megszemélyesített alak után – Fred
Kite-nak képzelték. Haldane mást hibáztat: a rossz vezetést, amely az Egyesült
Királyságban nagy űrt teremtett az úttörő vállalkozások és a lemaradók hosszú
sora között.
- Az exportáló cégek rendszerint termelékenyebbek,
mint a hazai piacra dolgozó vállalatok, átlagosan mintegy a harmadával. Ugyanez
igaz, bár még erőteljesebben, a külföldi tulajdonú cégekre is. Ezek átlagos
termelékenysége kétszerese a hazai piacra termelő cégeknek.
A populizmusra úgy tekintenek, mintha az valami
irracionális és elvetendő dolog lenne. Pedig nem az. Teljesen racionálisnak
tűnik, hogy az Egyesült Államok lakosságának alsó 90%-a felteszi a kérdést, nekik
miért csak a bevételek 2%-a jut. Aligha tűnhet furcsának az, hogy a brit
munkások a napóleoni háborúk óta a legalacsonyabb mértékű reáljövedelem
növekedésre panaszkodhatnak.
Nyilvánvalóvá vált az is, hogy az ultra-alacsony
kamatok és a mennyiségi lazítás pusztán szépségtapaszok. A populizmus annak
érzetéből ered, hogy a gazdasági rendszer nem működik, ami tényleg így van. Az
élet egyéb területein a sikertelenség változáshoz vezet. A csodás gyógyulást ígérő,
de hatástalannak bizonyuló gyógyszereket gyorsan elfelejtik. A vevőknek nem
kellő árukat előállító vállalkozások csődbe mennek. Ilyen a haladás.
A jó hír az, hogy az új elvek keresése
megkezdődött. Trump a protekcionizmust pártolja. Theresa May ipari stratégiáról
tárgyal. Montier és Pilkington a teljes foglalkoztatottság, a közmunka, az
újraiparosítás és a szakszervezetek erős jelenléte iránti elkötelezettséget
javasolja. A rossz hír az, hogy fogytán van az idő. Egyre több ember veszi
észre, hogy a király meztelen.
Még ha ezúttal a közvélemény kutatások helyesek is,
és Le Pen valóban nem nyeri meg a francia elnökválasztást, a mindent elsöprő
politikai lázadás a soron következő mély recesszióval együtt fog megérkezni. És
azt nem nehéz elképzelni.
https://www.theguardian.com/business/2017/mar/26/populism-is-the-result-of-global-economic-failure
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése