Szinte minden európai országnak vannak határproblémái

George Friedman - Szinte minden európai országnak vannak határproblémái

Európa évszázadokon át háborúzott a határok miatt. A XIX. században és a XX. század első felében az európai határok szertelenül változtak. Birodalmak omlottak össze, új nemzetek emelkedtek fel és háborúk dúltak.

1945 után és a hidegháború kezdetén a földrészen egy új alapelv jelent meg. A II. világháború végén kialakult határokat szentnek – megváltoztathatatlannak – tekintették.

Az európaiak tudták, hogy a két világháború okainak egyike a határviták voltak, és hogy a háború után kialakult határok legitimizációjának megkérdőjelezése is olyan szenvedélyeket gyújthat, melyek erőszakhoz vezethetnek.

A fentiekhez hasonlóan a földrész létező befolyási övezetei is érinthetetlenek voltak. Volt a Kelet és volt a Nyugat, és egyik sem szórakozott a másikkal.

Ezért mikor a szovjetek leverték a magyar és csehszlovák függetlenségi mozgalmakat, az Egyesült Államok tartózkodott bármilyen katonai akciótól (nem mintha sok lehetősége lett volna). Amikor Jugoszlávia a nyugatbarát semlegességet választotta a Varsói Szerződés helyett, a szovjetek nem avatkoztak be.

De az 1990-es évek elején minden megváltozott.

Ismét határproblémák vetődnek fel

1991-92-ben két dolog történt.

Először jött a Szovjetunió bukása, majd a Maastrichti Szerződés aláírása és az Európai Unió megalakulása. Ismét a határkérdések kezdték irányítani az eseményeket.

A Szovjetunió határai leomlottak, és országok sokasága tűnt fel, melyek a múltjukat követelték vissza. Akkoriban sokat mormogtak a határokról.

A kelet-európai országok számára viszont más kérdések voltak fontosak: megteremteni a nemzeti szuverenitást, helyet találni abban az Európában, melyhez csatlakozni kívántak, és új életet építeni a népeik számára. A határkérdést ejtették – a legtöbb esetben.

Jugoszlávia és a Kaukázus voltak a kivételek, melyek szemléltették az európai határok példáját. Ezeken a helyeken - az EU keretein kívül és kevés hatással másokra - több mint 100 ezren haltak meg.

Hasonlítsuk össze ezt a csehek és szlovákok bársonyos szétválásával, amely eljövendő európai országok tekintetében valósult meg, miközben nem halt meg senki sem.

Ezek után, nem feledve Jugoszláviát és a Kaukázust, az Európai Unió megkísérelte újra bevezetni a határok szentségének alapelvét. Ezzel azt biztosította, amit ígért – békét és prosperitást – miközben a határokat anakronisztikus dolgoknak tekintette. Senkinek sem kellett volna azzal foglalkoznia, hogy hol húzták meg azokat a vonalakat. Azonban akadt egy gond.

Az Európai Unió tévedése

Az Európai Unió elismerte a nemzeti önrendelkezés alapelvét, miközben elkerülte annak tisztázását, hogy tulajdonképpen mi is a nemzet. A nemzet – az Unió definíciója szerint – egy olyan politikai entitás, amely már létezett az EU megalakításának idején. Ezek után nem volt túl sok kímélet.

Ezért annyira fontos Katalónia, Skóciával egyetemben. A skótok hihetetlenül szoros szavazáson utasították el a válást. Arra számítottak, hogy a skótok 90%-a az Egyesült Királyságban akar maradni. De alig több mint 55%-uk gondolta így.

Ezek szerint az elszakadáspártiak karnyújtásnyira vannak az elszakadástól, amely nem csak Skóciát és Angliát választaná el, hanem magukat a skótokat is megosztaná.

Adjunk ehhez egy újabb kritikus kérdést! Katalónia régóta Spanyolország része, de önmagát még annál is régebben külön nemzetként tartja számon. Spanyolország nem fog legalizálni semmilyen függetlenségi szavazást.

Az alapvető kérdés, amelyet az európaiak megpróbálnak elásni, különösen Jugoszlávia után, az, hogy mi az a nemzet és miféle jogai vannak. Skócia és Katalónia is nemzet. Ezért tehát van joguk a nemzeti önrendelkezéshez vagy elveszítették ezt a jogukat?

És mik a következmények, ha ezzel a katalánok nem értenek egyet?

Nincs megoldás

Nem csak ez az egyetlen kérdés gennyedzik Európában.

Magyarországot felosztották (sic!) Románia és Szlovákia között. Van joga visszakövetelni a területeit? Belgium egy brit találmány volt, mely boldogtalan házasságba kényszerítette a hollandokat és franciákat. Elválhatnak? Lvov egykor lengyel város volt, most Ukrajna része. Elszakadhat Nyugat-Ukrajna és az ott élők visszatérhetnek azon országokhoz, melyeknek 1945 előtt az állampolgáraik voltak?

Az Európai Unió egyetemes prosperitást ígért, ha mindenki felfüggeszti a határok kérdését és megtagadja az identitását. Ez jó alku volt. De az idők megváltoztak, és a gazdasági bajok miatt a határok sokkal fontosabbak lettek.

Európának természetesen nincs megoldása a bajra.

Mintha mi lennénk ostobák, hogy 2017-ben független Skóciáról és Katalóniáról beszélünk. Egyetlen közgazdász se tartana értelmesnek egy ilyen beszélgetést.

A nemzetek azok, amelyek számítanak, mert Európa pusztán csak egy földrész, és az EU pusztán csak egy szerződés. Hasznos entitás, és kizárólag a hasznossága igazolja a létét. Ha elveszíti hasznosságát, akkor elveszíti legitimációját is. És ez azt is jelentené, hogy az általa felállított határok elhamvadnak és megszűnnek.

Jelenleg szinte minden európai nemzetnek van határproblémája, és egyes részeik függetlenséget akarnak. A legtöbbjük jelenleg nyugodt. De figyelik Skóciát és Katalóniát. És tudják, hogy hova vezetnek az európai határkérdések.

https://www.equities.com/news/almost-all-countries-in-europe-have-border-issues?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_201711

Igen, megállíthatjuk a nemzetközi szélsőjobb felemelkedését

Timothy Garton Ash - Igen, megállíthatjuk a nemzetközi szélsőjobb felemelkedését

Minden újságíró iskolában be kellene mutatni a tanulóknak azt a szombaton készült videót, melyen a lengyel állami tévé vidám riportere megkérdezett egy piros-fehér nemzeti színekbe öltözött férfit, hogy számára mit jelent részt venni a Lengyelország függetlenségét ünneplő felvonuláson.

- Azt jelenti, – válaszolta a férfi – hogy ki a hatalomból a zsidósággal!

Mióta Lengyelországot a jobboldali populista-nacionalista Jog és Igazságosság Párt (PiS) kormányozza, a következő kézenfekvő kérdés az lett volna, hogy pontosan ki is képviseli a zsidóságot jelenleg a hatalomban. A PiS pártelnöke, Jarosław Kaczyński? Talán Beata Szydło miniszterelnök? Vagy valaki máshol hatalomban lévőre gondolt: Donald Trumpra vagy Theresa Mayre, esetleg a marsi zsidókra?

A zavart újságíró azonban elszalasztotta azt a ritka pillanatot, amikor interjút készíthetett volna egy antiszemitával, aki hajlandó nyíltan a kamerába nézni, és inkább egy nőhöz fordult, azt kérdezve tőle, hogy egy hazafi számára mit jelent a részvétel a felvonuláson. Mikor a nő egyetértett az előző nyilatkozóval és azt mondta, büszke, hogy együtt lehet a többi lengyellel, a riporter visszafordult a kamera felé és boldogan kijelentette:

- Ez a büszkeség, büszkeség, hogy lengyelek lehetünk, büszkeség, hogy lengyelek vagyunk!

Újságírónak nevezi magát? Valójában csak egy szolga, aki a TVP Info közszolgálati csatornának dolgozik, melyet a PiS propagandagépezetévé silányítottak, és aki kétségbeesetten ragaszkodik a párt irányvonalához, miszerint az esemény csak egy hatalmas, boldog, hazafias büszkeségmenet volt. A videó egy briliáns 58 másodperces lecke arról, hogyan ne legyünk újságírók.

Azért vizsgáltam inkább az újságírót az antiszemita helyett, mert – szembe nézve a szélsőjobboldali elvek világméretű fősodratúvá válásával Charlottesville-től Moszkváig – a lényegi kérdés az, hogy mi legyen erre a válaszunk?

Először azt kell megértenünk, hogy mi történik. Minden eset valami egyedi helyi és általános nemzetközi jelenség kombinációja. Ezt a november 11-ei „függetlenségi menetet”, amely néhány éve szokás Varsóban, hazai jobboldali csoportok szervezik, és amelynek nagysága folyamatosan nő.

A nagyobb megmozduláson belül, melynek idén a jelmondata az volt, hogy „Istent akarjuk”, jutott egy kis idő a radikális jobbosok és a szélsőséges fasiszták számára is. Szombaton egy „Testvérnépek fehér Európája” feliratú és egy kelta keresztet ábrázoló hatalmas feliratot feszítettek ki, amely Lengyelországban ritka látvány, de máshol a fehér felsőbbrendűséget hirdetők használják. A menetben részt vettek olasz, brit, magyar és szlovák szélsőjobboldali vezetők is.

Amit most látunk, az valami új. A múltban a nacionalisták a saját nemzetükön belül maradtak, manapság azonban a szélsőjobboldali idegengyűlölő aktivistáknak nemzetközi hálózatuk van. Ezek a tökéletesen modern reakciósok ügyesen használják a közösségi médiát alattomos üzeneteik terjesztésére. A Stratégiai Párbeszéd Intézet (Institute for Strategic Dialogue) egy új jelentése szerint az egyik legnépszerűbb hashtag-et, amely a populista-nacionalista Alternatíva Németországért (AfD) pártot támogatta a szeptemberi német választásokon – közöttük a látszólag ártalmatlan #traudichdeutschland (Bízz magadban, Németország) kifejezéssel – széleskörűen és sikeresen hirdették a szélsőjobbos aktivisták.

Azzal, hogy az AfD a második legerősebb ellenzéki párt lett a Bundestagban, Németország egy másik példa arra, milyen veszélyesen elmosódik a határvonal a konzervatív nacionalizmus és a szélsőjobboldali szélsőségesség között. Ezt látjuk Trump Amerikájában is. És a Leave EU nevű hivatalos felhasználói fiók egyik legújabb tweetjében úgy jellemzik azt a 15 tory képviselőt, akik ellenezték a Brexit dátumának törvénybe foglalását, mint „a párton belüli rákot és hazaárulókat”.

A szélsőjobbos nyelvezet és elvek fősodratúvá válása ellen kialakítandó népfront esetében három dolog különösen fontos: az online platformok, a közszereplők és a hétköznapi szomszédok. A platformoktól nagyobb átláthatóságra van szükségünk. A Twitternek, Facebooknak és a többieknek sokkal gyorsabban fel kell ismerniük, hogy saját platformjaikat orosz és egyéb szerepelők miként használják fel arra, hogy befolyásolják a Brexit népszavazást vagy a választásokat, majd tapasztalataikat minél szélesebb körben meg kell velünk osztaniuk. Hogy ezzel aztán a későbbiekben mihez fogunk, az már sokkal nehezebb kérdés, de az elsődleges az, hogy lássuk, mi történik.

A közszereplőknek mindig fel kell szólalniuk, ha a valaki átlépi a törvényes politikai vita határait. A lengyel kormány ezzel látványosan kudarcot vallott: a miniszterek egymás után elutasítólag beszéltek kisebb „incidensekről” vagy „provokációról” egy egyébként „csodálatos felvonulás” közben. (Lengyelország becsületét csak Andrzej Duda elnök néhány tiszta szava mentette meg.)

Egy másik döbbenetes kudarc során Mike Pence, az Egyesült Államok alelnöke olyan szent mosollyal veszi védelmébe Trump összes védhetetlen megjegyzését, mintha magának az Úrnak tenne ezzel szolgálatot. Minden tiszteletre méltó Brexit támogatónak távol kellene magát tartania a rák és árulás mérgező nyelvezetétől.

De a dolog nem csak a politikusokon múlik. Lengyelországban a katolikus egyház vezetőinek azon kudarca, hogy legalább az „Istent akarjuk” jelmondat ilyen undorító politikai célú kihasználása ellen szót emeltek volna, igazán szégyenletes. Az „Istent akarjuk” jelmondat eredetileg egy régi egyházi ének – amely a lengyel függetlenségi harcok során vált a nemzet nem hivatalos himnuszává – refrénje volt, amit II. János Pál pápa idézett akkor, amikor látogatást tett a kommunista Lengyelországban. Aztán vannak az újságírók, akinek nyilván nem az lenne a dolguk, hogy a politikai korrektségről prédikáljanak, hanem, hogy tudósítsanak, kérdezzenek és feltárjanak. A tanárok, futballisták, tévészínészek és filmsztárok hangját is hallanunk kellene.

És aztán itt vagyunk maguk és én. Manapság már mindannyiunknak vannak olyan szomszédjai, akik hasonló szélsőséges nézetekkel gyanúsíthatók. Ha nem is fizikai szomszédjaink, de legalábbis virtuálisak. Nem hagyhatjuk a dolgot egyszerűen a platformokra, a politikusokra és a papságra. Amikor ilyen véleményeket hallunk, akár a kocsmában, a kávéházban, a futballpályán vagy a Facebookon, fel kell szólalnunk.

Nem kell ennek dühös vitának lennie. Lehet nevetséges is. A humor nagyszerű ellenszere a fanatizmusnak. Ennek szellemében javaslok egy új díjat a rossz újságírók számára. Amelyet a TVP Info úgynevezett újságírója után kellene elnevezni.

https://www.theguardian.com/commentisfree/2017/nov/17/international-far-right-poland-march-nationalism

Sajtószabadság - Maradandó értékek dinamikus médiakörnyezetben

Sajtószabadság - Maradandó értékek dinamikus médiakörnyezetben

David Kostelancik, az Egyesült Államok budapesti nagykövetsége ügyvivőjének 2017. október 17-én a Magyar Újságírók Országos Szövetsége rendezvényén „Sajtószabadság - Maradandó értékek dinamikus médiakörnyezetben” címmel megtartott beszédének leirata.

Köszönöm szépen, és köszönöm Hargitai elnök úrnak, hogy bemutatott önöknek. Köszönöm a MÚOSZ meghívását, és a szervezet régi keletű elkötelezettségét a magyarországi újságíró szakma iránt.

Szintén köszönöm, hogy a nagyra becsült Baló György úr is velünk van ma és megosztja velünk szakértelmét.

Végezetül köszöntöm a diplomáciai testület tagjait, akik ma velünk tartanak.

Alig egy éve érkeztem Magyarországra, de munkám során már sokukkal találkoztam. Ráadásul a nagykövetségen mohó fogyasztói vagyunk cikkeiknek és tudósításaiknak, melyek közül sokat megosztunk washingtoni kollégáinkkal is. Nagyra becsüljük a sajtó Magyarországon működő tagjait, legyenek akár magyar, akár nemzetközi újságírók.

Azért jöttem el ma ide, hogy az Egyesült Államok első alkotmánymódosítás iránti elkötelezettségéről, illetve arról beszélgessek magukkal, hogy mit jelent számunkra a sajtószabadság. Azzal szeretném kezdeni, hogy köszönöm önöknek. Önök még a nehéz időkben is előre nyomulnak, és nehéz kérdéseket tesznek fel. Az igazság keresése és annak nyilvánosságra hozatala iránti elkötelezettségük továbbra is a demokrácia egyik pillére, és igazán nagyra becsülöm azt, amit tesznek. Hadd ismételjem meg: köszönöm.

Tartozok egy vallomással. Érzékeny és jelentős kérdésekkel foglalkozó diplomataként néha bonyolult a viszonyom a sajtóval. Azt hiszem, ezzel sok diplomatatársam is egyet ért.

Önök vitatott dolgokról kérdeznek.

Önök országaink hiányosságairól kérdeznek.

Önök a külpolitikánk nyilvánvaló következetlenségeiről kérdeznek.

Önök a terveinkről és a politikánkról és az események adott reakcióinkról kérdeznek, mielőtt mi egyáltalán tudnánk az egészről.

Ugyanakkor demokratikus kormányok képviselőiként tudjuk, hogy Önök nem végzik el a munkájukat, ha nem tesznek fel kemény kérdéseket. Tudjuk, hogy elszámoltathatónak kell lennünk az általunk képviselt választópolgárok irányába, és az energikus, szabad és független sajtó által biztosított nappali világosság alapvető az elszámoltathatóság érdekében.

A nagykövetség állománya folyamatosan számon tartja a közbeszédet uraló témákat, annak érdekében, hogy segítsenek felkészülnöm a bonyolult és érzékeny kérdéseikre. Nem fogom elárulni, hogy ezek pontosan mik – nem akarok Önöknek túl sok ötletet adni -, de azt elmondhatom, hogy az Önök jelenléte, kérdéseik, elemzéseik és publikációik élesítik a saját programjainkkal, terveinkkel és politikánkkal kapcsolatos gondolatainkat is.

Értelmes politikát folytatunk?

Be fog válni?

Egybevág az általunk vallott értékekkel?

Belefér a diplomáciai misszió hatáskörébe?

És készen állunk akár a nyilvánosság előtt is megvédeni?

Azaz sokkal hatékonyabbak vagyunk és sokkal etikusabb képviselői vagyunk hazánknak, mert tudjuk, hogy maguk ott vannak, tudósításra készen állva.

Ez a dinamika nem ismeretlen számomra vagy a diplomaták számára.

Sőt, az elszámoltathatóság iránti igény az egyik fő oka annak, hogy a sajtószabadságot az Egyesült Államok alkotmányának első módosítása óvja. Alapító atyáink, akik Anglia királyának uralma alatt tanúi voltak a szólásszabadság szigorú korlátozásának és az eltérő politikai vélemény miatti büntetéseknek, felismerték, hogy egy szabad, demokratikus társadalom nem létezhet szabad sajtó nélkül, amelynek hatalmában áll az embereket informálni kormányuk tetteiről, és amely ezzel eszközt ad nekik arra, hogy megakadályozzák a kormány túlkapásait.

Ugyanezen okokból a sajtószabadság védelme ma megtalálható Magyarország Alaptörvényében is. Az önök tapasztalatai egy szabad sajtó nélküli társadalomról sokkal frissebbek és új keletűbbek, mint a miénk – biztos vagyok benne, hogy Önök közül sokan átélték azokat az időket, amikor a „hivatalos hírek” egyetlen alternatíváját a bátor magyar férfiak és nők által titokban, a lakásaikban kiadott szamizdatok jelentették, melyek megpróbáltak igazat írni a kommunista rendszerről.

Ezen tapasztalatok, ezen szörnyűségek és az alternatíva kudarca miatt a sajtó szabadságának védelmét szentesítették az ENSZ emberi jogok egyetemes nyilatkozatában, a NATO-szerződésben, az EU Alapjogi Chartájában és az EBESZ Európai Biztonsági Chartájában, és világszerte a  demokráciák alkotmányaiban és törvénykönyveiben.

A mi legerősebb, legszilárdabb, legmegbízhatóbb szövetségeseink azok, akik osztják elkötelezettségünket ebben a kérdésben. A lengyel néphez júliusban intézett beszédében Trump elnök a transzatlanti szövetségünkről és az annak középpontjában álló értékekről beszélt, „a felbecsülhetetlen értékű kötelékekről, melyek összekötnek bennünket nemzetként, szövetségesként és civilizációként.” Ezen értékekkel kapcsolatosan kijelentette, hogy „kincsként őrizzük a jogállamiságot és óvjuk a szólás és a véleménynyilvánítás szabadságát.”

A szabadságot nagyra becsülő férfiak és nők mindenütt tudják, hogy a sajtószabadságot meg kell védeni. Ezen ok miatt nem én vagyok az első amerikai tisztviselő, és nem én leszek az utolsó sem, aki felszólal a sajtószabadság védelmében. Ez külpolitikánk sarkalatos része.

Vegyük például a Néprajzi Múzeumban jelenleg is zajló World Press Photo kiállítást, amelyre szakítottam időt és erre ösztönzöm önöket is, ha még nem tették volna, mielőtt október 23-án továbbindul Budapestről. Bátor, kreatív, kíváncsi újságírók kaptak el jelentős pillanatokat, olyan pillanatokat, amelyek egy egész történetet mondanak el önmagukban. Ezek a történetek győzelmekről és tragédiákról, bátorságról és kudarcról mesélnek, és újságírók voltak azok, akik rögzítették őket, hogy elmondják, amit láttak és megosszák velünk a történetet. Ezek a fotók megváltoztatják a felfogásunkat, és hatással lehetnek a látogatók világfelfogására. Arra emlékeztetnek minket, hogy nyitottnak kell maradnunk az új információk és nézőpontok iránt, beleértve azokat is, amelyek nem illenek bele meglévő feltételezéseink körébe.

Miközben hitet teszek a sajtószabadság ügye mellett, egy dolgot tisztázni szeretnék: a sajtószabadság nem jelenti azt, hogy a sajtót senkitől sem érheti kritika, ideértve a kormányt is. Kétlem, hogy ez megdöbbenti Önöket, de van úgy, hogy a sajtó ténybeli tévedést ejt vagy csak olyan tényekről tudósít, amely megfelel egy bizonyos elfogult szerkesztői véleménynek. Tartok tőle, hogy sok helyütt az objektív tudósítás furcsa és ódivatú lett. Úgy tűnik, hogy sok kiadványban már nincs külön „vélemény rovat”, hanem az egész kiadványt a vélemények uralják.

Az elnököm nem fél kritizálni a médiát, amikor úgy gondolja, hogy az újságírók tévednek vagy elfogultak, és kertelés nélkül elmondja saját véleményét, és védelmébe veszi az általa támogatott politikát. Olyan híradásokat kritizál, melyeket elfogultnak vagy pontatlannak tart, annak érdekében, hogy megváltoztassa a narratívát.  Sajtószabadságunk legszebb hagyományai szerint a kritikáival érintettek gyorsan válaszolnak és közlik, hogy miért gondolják azt, hogy az elnök téved. Amin arra gyakran rámutatnak, nem minden kormányt érintő kritika „kamu hír”.

Egy szabad sajtóval rendelkező demokratikus társadalom zavaros hely, különösen a blogok, a szociális média, az online hírek és a véget nem érő hírfolyamok elburjánzását követően. Nem állítom magamról, hogy tudom, hogyan kell navigálni egy ilyen médiaközegben, az azonban világos a számomra hogy kormányzati tisztviselőként – közszolgaként – keményebben kell dolgoznunk azért, hogy felvilágosítsunk, bizonyítékokat mutassunk be, hogy megmutassunk dolgokat, ne csak beszéljünk róluk, és hogy vitáink során ragaszkodjunk a logikához és a józan észhez. Mérlegelnünk kell más véleményeket is, és erre kell ösztönözni kollégáinkat és polgártársainkat is. Ugyanakkor felelősségteljes, józan fogyasztónak kell lennünk, és tartózkodnunk kell a hiányos, pontatlan vagy szándékosan félrevezető információk terjesztésétől.

De mindenek felett egyetlen kísértésnek nem engedhetünk: egy demokratikus kormány nem tehet kísérletet a kritikus hangok elhallgattatására.

Ez egy örökös kísértés, amely többféle módon megvalósulhat:

- jogszabályi korlátozással,

- monopolhelyzettel,

- a hirdetőkre gyakorolt nyomással,

- a hirdetési piac kormányzati befolyásolásával vagy

- az újságírók nyílt megfélemlítésével és fenyegetésével.

Az elmúlt években az Egyesült Államok többször szólt a magyarországi sajtószabadság területén tapasztalható negatív tendenciák miatt. Sajnálatos módon ezek a negatív tendenciák folytatódnak.

- A kormány szövetségesei növekvő ellenőrzést és befolyást szereztek a médiapiac felett, a monopolhelyzetek megelőzése érdekében létrehozott szabályozó testület ellenvetése nélkül.

- Az ezen kiadványoknál dolgozó újságírók – vagy korábban itt dolgozó újságírók – azt mondják nekünk, hogy követniük kell a kiadványok új tulajdonosai által megkövetelt kormánypárti szerkesztőségi irányvonalat, és hogy nem szabad kormánykritikus cikkeket publikálniuk.

 - A kormány ezen kívül jelentős, közpénzekből finanszírozott hirdetői szerződéseket juttat a baráti tulajdonosok kiadványainak, de szinte semmit a független kiadványoknak.

És a legújabb nyugtalanító fejlemény az, hogy néhány kormányközeli médiakiadó egyes újságírókat Magyarországot fenyegető személyként nevezett meg. Ez veszélyt jelent az egyénekre és egyben a szabad, független sajtó alapelveire is.

A médiakiadóknak minden joguk megvan arra, hogy kritikával illessenek, vagy ne értsenek egyet más újságírókkal, azonban a megfélemlítésükre és a munkájuk veszélyessé tételére tett kísérlet ellentétes a sajtó szabadságát védelmező nemzetközi kötelezettségvállalásokkal. A szabad sajtót meg kell védenünk, még akkor is, ha velünk szemben kritikus, mivel ez maga a demokrácia alapja.

Az Egyesült Államok világosan elítél az újságírók megfélemlítésére vagy elhallgattatására tett minden kísérletet.

Továbbra is vannak független és ellenzéki médiakiadók az országban, melyek széles szerkesztői szabadság mellett képesek folytatni az újságírást. Ez jó dolog. Azonban ezek száma csökken, és olyan kihívásokkal néznek szembe a hirdetési piacon, melyekkel a kormánypárti kiadóknak nem kell. Nyomásgyakorlással és megfélemlítéssel szembesülnek. Ennek eredményeként egyre kevesebb és kevesebb magyar vesz részt abban az egészséges vitában és közbeszédben, amely annyira fontos – valójában alapvető fontosságú – egy képviseleti demokráciában. Hogyan tudnák az emberek jelentőségteljesen kifejezni akaratukat, ha csak egyetlen álláspontot ismerhetnek meg?

Thomas Jefferson, az Egyesült Államok egyik alapító atyja és harmadik elnöke azt írta, hogy „inkább kiteszi magát a túl sok szabadsággal járó kényelmetlenségnek, semmint a túl kevéssel járónak.” Más szóval, felismerte, hogy a „túl sok szabadság” – a demokrácia zavaros, hangos, kaotikus vibrálása, amely zavaró lehet mindannyiunknak – jobb, mint az az alternatíva, amikor a kormányzat dönti el, hogy az ember mit gondoljon, és milyen hangokat halljon meg.

 A sajtó szabadságának védelme egy közös és szent elkötelezettség, egy életbevágó, folyamatos kényszer, amelyet gyakorolni és védelmezni kell az én hazámban, Magyarországon és minden más országban, amely magának demokráciát és szabadságot követel.

Önöknek és nekem zavaros a viszonyunk. Vannak dolgok, melyeket maguk tudni akarnak, de én nem mondhatok el, és vannak, melyeket elmondanék, de az magukat nem érdekli. Néha mindenfélének elhordjuk egymást. De higgyék el, sosem fogom lebecsülni az önök létfontosságú szerepét, amit meggyőződésük szerint azért tesznek, mert az jó az embereknek, éppen úgy, ahogy én is teszek.

Köszönöm mindannyiuknak azt a kritikus szerepet, amellyel elszámoltathatónak tartanak minket és megőrzik a szabadságot.

https://hu.usembassy.gov/freedom-press-enduring-values-dynamic-media-environment/