George Monbiot - Neoliberalizmus: a történet lényege, amely Donald
Trump győzelme alatt rejtőzik
Avagy hogyan ölte meg a választást és pusztította
el a politikába vetett hitet a szupergazdagság ideológiájának kegyetlen
hálózata
Az események, melyek Donald Trump megválasztásához
vezettek 1975-ben kezdődtek, Angliában. Pár hónappal azt követően, hogy
Margaret Thatcher lett a vezetője a Konzervatív Pártnak, egy megbeszélésen az
egyik munkatársa – a fáma szerint – azt ecsetelte, hogy szerinte mi a
konzervativizmus lényege. Ekkor Thatcher szélesre tárta a táskáját, előhúzott
belőle egy szamárfüles könyvet és az asztalra csapta. Mi ebben hiszünk, mondta.
A politikai forradalom, amely később elsöpri a világot, megkezdődött.
A könyv Frederick Hayek „A szabadság alkotmánya”
című műve volt. 1960-as kiadása az őszinte, bár talán szélsőséges ideológiától
való elfordulást jelezte a nyílt csalás felé. Ezt az ideológiát nevezték neoliberalizmusnak.
Amely szerint az emberi kapcsolatok meghatározó sajátossága a verseny. A piac majd
kialakítja a nyertesek és vesztesek természetes hierarchiáját, amely alapján
egy sokkal hatékonyabb rendszer jön létre annál, mely tervszerűen vagy
szándékosan bármikor kialakulhatott volna. Bármi, ami akadályozza ezt a
folyamatot, mint például a jelentős adóterhek, szabályozók, szakszervezeti
tevékenység vagy állami gondoskodás, kontraproduktívnak számít. A nem
korlátozott vállalkozók majd létrehozzák azt a bőséget, amely végül eljut
mindenkihez.
Eredetileg legalábbis így képzelték. De mire Hayek
megírta A szabadság alkotmányát, az általa létrehozott lobbistákból és
gondolkodókból álló hálózatot már bőkezűen támogatták az olyan
multimilliárdosok, akik olyan eszközként tekintettek erre a doktrínára, mint
ami megvédheti őket a demokráciától. A neoliberális program nem mindegyik
aspektusa találkozott az érdekeikkel. Hayek úgy tűnik, szerette volna ezt
kiküszöbölni.
Könyvét a szabadság lehető legszűkebb
értelmezésével kezdi: a szabadság a korlátok hiánya. Elutasítja az olyan
eszméket, mint a politikai szabadság, az egyetemes jogok, az egyenjogúság és a
javak elosztása, melyek mindegyike – a gazdagok és hatalmasak magatartásának
korlátozásával – gátolná az általa szükségesnek tartott abszolút korlátozás-mentességet.
Ezzel szemben a demokrácia „nem a végső vagy a kizárólagos
érték”. Valójában a szabadság azon múlik, hogy megakadályozzuk a többséget
abban, hogy dönthessen a politika vagy a társadalom irányáról.
Ezt az álláspontot a rendkívüli gazdagság dicső
voltának ábrázolásával igazolja. Összemossa a pénzét újszerű módokon költő
gazdasági elitet a filozófia és tudomány úttörőivel. Ahogy a politikai
filozófusnak szabad elgondolni az elgondolhatatlant, ugyanúgy a nagyon
gazdagnak is szabad megtennie a megtehetetlent, anélkül, hogy a közérdek vagy
közvélemény korlátozhatná.
A szupergazdagok az „előőrs”, akik „az új stílusú
életmóddal kísérleteznek”, akik kitapossák az utat, melyet majd a társadalom
többi része is követni fog. A társadalom fejlődése ezen „függetlenek” azon szabadságától
függ, hogy annyi pénzt kereshetnek, amennyit csak akarnak, és úgy költhetik el,
ahogy csak akarják. Ezért tehát minden, ami jó és hasznos az egyenlőtlenségből
ered. Nem lehet összefüggés érdem és jutalom között, nem lehet különbséget
tenni a megérdemelt és érdemtelenül szerzett jövedelem között, és nem lehet
korlátozni a gazdagok által felszámított díjakat.
Az öröklött gazdagság társadalmilag hasznosabb,
mint a megszerzett gazdagság: „a tétlen gazdagok”, akinek nem kell megdolgozniuk
a pénzért, annak szentelhetik magukat, hogy befolyást gyakoroljanak „a
gondolatok és vélemények, ízlések és hitek területére”. Valójában még akkor is a
társadalom élcsapataként tevékenykednek, amikor a pénzüket „céltalan
magamutogatásra” költik.
Hayek a monopóliumokkal szemben puhította, a
szakszervezetekkel szemben megszilárdította ellenállását. Ostorozta a
progresszív adózást és az olyan állami próbálkozásokat, melyek a polgárok
általános jólétének emelését célozták. Ragaszkodott ahhoz, hogy „elsöprő
indokok vannak a mindenki számára ingyenes egészségügyi ellátással szemben”, és
elutasította a természeti erőforrások megőrzését. Azoknak, akik követték az
ilyen ügyeket nem lesz meglepő, hogy Hayeket közgazdasági Nobel-díjjal
tüntették ki.
Akkoriban, amikor Mrs. Thatcher lecsapta a könyvét
az asztalra, a Hayek elméletét támogató agytrösztök, lobbisták és akadémikusok
élénk hálózata alakult ki az Atlanti-óceán mindkét partján, melyeket bőkezűen
támogatott a világ néhány leggazdagabb embere és vállalata, mint például a
DuPont, a General Electric, a Coors sörgyártó vállalat, Charles Koch, Richard
Mellon Scaife, Lawrence Fertig, a William Volker Alap és az Earhart Alapítvány.
Az általuk fizetett gondolkodók a pszichológia és nyelvészet csodálatos
hatékonyságú felhasználásával megtalálták azokat a szavakat és kifejezéseket,
amelyek Hayek elithez szóló himnuszát képesek voltak elfogadható politikai
programmá változtatni.
A thatcherizmus és a reaganizmus önmagukban nem
voltak ideológiák: csak a neoliberalizmus két arca voltak. A gazdagok számára
nyújtott jelentős adócsökkentések, a szakszervezetek szétzúzása, az
önkormányzati lakások számának csökkentése, a dereguláció, a privatizáció, a közszolgáltatások
kiszervezése és versenyszférába helyezése mind Hayek és elvei szerint történt.
Azonban a hálózat valódi diadala nem a jobboldal elfoglalása volt, hanem az
olyan pártok megszállása, melyek egykor kiálltak mindazért, amit Hayek
megvetett.
Bill Clintonnak és Tony Blairnek nem volt saját
narratívája. Egy új politikai irányvonal kialakítása helyett úgy gondolták,
elégséges lesz külső szemlélőként tekinteni az eseményekre. Másképpen mondva,
kiemeltek néhány elemet, melyekben pártjaik egykor hittek, ezeket összekeverték
olyan elemekkel, melyekben az ellenfeleik hittek és ebből a valószerűtlen
kombinációból létrehozták a „harmadik utat”.
Kétségtelen volt, hogy a neoliberalizmus ragyogó,
emelkedő magabiztossága nagyobb vonzerővel bír, mint a szociáldemokrácia
haldokló csillaga. Hayek diadala mindenhol szemmel látható volt, kezdve Blair PPP-bővítéseitől
a Clinton által hatályon kívül helyezett Glass-Steagal törvényig, amely a
pénzügyi szektort szabályozta. Minden jóindulata és tapintata ellenére Barack
Obamát is – aki ugyancsak híján volt bármilyen narratívának (a „remény”
kivételével) – lassan körbefonták azok, akik birtokában voltak a meggyőzés
eszközeinek.
Amint arra áprilisban figyelmeztettem, ennek első
következménye a befolyás elvesztése, majd a jogfosztottság. Ha az uralkodó
eszme megakadályozza a kormányzatokat abban, hogy megváltoztassák a szociális körülményeket,
akkor a kormányok már nem a választók szükségletei szerint működnek. A politika
érdektelenné válik az emberek életében: a vita a távoli elit fecsegésévé
silányul. A jogfosztottság erőszakos antipolitikává válik, melyben a tényeket
és a kijelentéseket jelszavak, jelképek és a benyomások helyettesítik. Az, aki
elsüllyesztette Hillary Clinton elnöki ambícióit, nem Donald Trump volt. Hanem
a saját férje.
Ennek az a paradox eredménye, hogy a politikai
választáson a neoliberalizmust szétzúzó reakció éppen egy olyan embert emelt
fel, akit Hayek dicsőített. Trump, akinek nincs koherens politikája, nem
klasszikus neoliberális. Azonban tökéletes megtestesítője Hayek „függetlenjének”,
az öröklött gazdagság élvezője, akit a közerkölcs nem korlátoz, akinek ordenáré
kedvtelései új utat vágnak azok előtt, akik követni szeretnék. A neoliberális
agytrösztök most e sekélyes ember, üres tartály körül rajzanak, aki arra vár,
hogy megtöltsék azok, akik tudják, hogy mit akarnak. Ennek várható eredménye
megmaradt méltóságunk pusztulása, kezdve a globális felmelegedés korlátozását
célzó egyezménnyel.
Azok irányítják a világot, akiknek van
mondanivalójuk. A politika a versengő narratívák hiányában kudarcot vallott. A
fő feladat most az, hogy elmondjuk, milyen embernek lenni a XXI. században.
Ennek ugyanannyira vonzónak kell lennie azoknak, akik Trumpra vagy az UKIP-re
szavaztak, mint Clinton, Bernie Sanders vagy Jeremy Corbyn támogatóinak.
Még csak néhányan dolgozunk ezen és tudjuk
felismerni, hogy mi lehetne a mondanivalónk kezdete. Túl korai még többet
mondani, de a felismerés mélyén az áll, hogy – amint azt a modern pszichológia
és idegtan egyértelműen tisztázta – az emberi lények, más állatokkal
összehasonlítva egyszerre rendkívül szociálisak és rendkívül önzetlenek. A
neoliberalizmus által hirdetett atomizáció és önérdekű magatartás az emberi
természet jellemzőinek többségével szemben halad.
Hayek elmondta nekünk, kik vagyunk, de tévedett. Az
első lépésünk az, hogy visszaszerezzük emberségünket.
https://www.theguardian.com/commentisfree/2016/nov/14/neoliberalsim-donald-trump-george-monbiot