Idegen hatalmak vásárolnak befolyást az agytrösztökben

Idegen hatalmak vásárolnak befolyást az agytrösztökben

Eric Lipton, Brooke Williams és Nicholas Confessore

2014. szeptember 6.

A norvég külügyminisztérium által tavaly aláírt megállapodás szókimondó volt: Norvégia washingtoni partnerei 5 millió dollárért nyomást gyakorolnak a Fehér Ház, a Pénzügyminisztérium és a Kongresszus vezető tisztviselőire annak érdekében, hogy az USA az eddigi összeg kétszeresét költse az egyik külföldi segélyprogramra.

Azonban a pénzt nem azon fővárosi lobbi cégek egyike kapta, amelyek amúgy is egész évben külföldi kormányoknak dolgoznak.

Hanem a Center for Global Development (Globális Fejlesztési Központ - CGD), egy nonprofit tudományos szervezet, avagy agytröszt, egyike azon washingtoni csoportosulásoknak, amelyeket a törvényhozók, kormányzati tisztviselők és a hírügynökségek már régóta független politikai elemzések és kutatások elvégzésével szoktak megbízni.

A The New York Times oknyomozása szerint az elmúlt években több mint egy tucat jelentős washingtoni kutatócsoport kapott dollár tízmilliókat külföldi kormányoktól, miközben arra ösztönözték az Egyesült Államok kormányzati tisztviselőit, hogy olyan politikát folytassanak, amelyek gyakran az adományozók érdekeit tükrözte. 

A pénz az egykori agytrösztöket egyre inkább a Washingtonban lobbizó külföldi kormányok izmos karjává alakítja át. És ez a körülmény a szellemi szabadsággal kapcsolatosan nyugtalanító kérdéseket vet fel: egyes kutatók állítása szerint nyomást gyakoroltak rájuk, hogy olyan következtetésekre jussanak, amelyek kedvezőek voltak a kutatást finanszírozó kormányzatra nézve. Az agytrösztök nem teszik közzé a külföldi kormányokkal kötött megállapodásaik feltételeit. És nem vetették magukat nyilvántartásba az Egyesült Államok kormányánál az adományozó országok képviselőiként, amely mulasztás egyes esetekben a szövetségi törvények megsértését jelentheti egyes jogi szakértők szerint, akik a The Times felkérésére vizsgálták a megállapodásokat.

Ennek eredményeként a politikusok, akik megbíznak az agytrösztökben, gyakran nincsenek tudtában a külföldi kormányok kutatások finanszírozásában betöltött szerepével. Joseph Sandler jogász és a külföldi kormányok amerikai lobbi tevékenysége szabályainak szakértője szerint ezek a megállapodások az államok és az agytrösztök között „teljesen új, eddig ismeretlen betekintést nyújtanak a washingtoni befolyás-vásárlásba.”

- Ez különösen azért hallatlan, mivel egy ügyvédi irodától vagy lobbicégtől azt várjuk el, hogy szószólók legyenek - tette hozzá Mr. Sandler. – Az agytrösztök az akadémikus semlegesség és tárgyilagosság patinájával rendelkeznek, ami így azonban veszélybe kerül.

Ilyen megállapodásokkal érintettek a legbefolyásosabb washingtoni agytrösztök, közöttük a Brookings Institute (Brookings Intézet – BI), a Center for Strategic and International Studies (Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központja – CSIS) és az Atlantic Council (Atlanti Tanács – AC). Mindegyikük a tengerentúlról érkező adományok egyik fő kedvezményezettje, amelyek stratégiai terveket készítenek, fórumokat tartanak és vezető kormányzati tisztviselők részére szerveznek személyes oktatásokat, amelyek tipikusan egybeesnek a külföldi kormányok törekvéseivel.

A legtöbb pénz európai, közel-keleti és egyéb ázsiai országokból érkezik, különösen az Egyesült Arab Emirátusok, Katar és Norvégia olajkitermelő nemzeteitől, és sok formában testesül meg. Az Egyesült Arab Emirátusok, amely a CSIC fő támogatója, több mint 1 millió dollár támogatást nyújtott csendben a CSIS új, csillogó üveg és acél központjának felépítéséhez, ami nincs messze a Fehér Háztól.

Katar, a kicsiny, ám tehetős közel-keleti nemzet egy 4 évre szóló, 14,8 millió dolláros  megállapodást kötött tavaly a Brookingsszal, amelynek segítségével megalapították a Brookings katari kirendeltségét és elindítottak egy projektet, amelynek tárgya az Egyesült Államok és az iszlám világ kapcsolata.

Egyes kutatók szerint az adományok miatt olyan hallgatólagos megállapodások születtek, amelyek alapján a kutatócsoportok tartózkodni fognak az adományozó kormányok kritizálásától.

Amennyiben egy kongresszusi képviselő a Brookings tanulmányait olvassa, tudnia kellene, hogy nem a teljes igazságot kapja kézhez – mondja Saleem Ali, aki korábban vendégprofesszorként dolgozott a BI dohai központjában, és aki azt állítja, hogy az állásinterjúja során közölték vele, munkáiban nem kritizálhatja a katari kormányt. - Lehet, hogy nem hazudnak neki, de biztos, hogy nem a teljes igazságot kapja meg.

A nagy agytrösztök vezetői a velük készített interjúk során erőteljesen védelmükbe vették a megállapodásokat, azt állítva, hogy a pénz sosem befolyásolta szervezeteik kutatásainak feddhetetlenségét. Azt állították, hogy azok az esetek, amelyek során kutatóik megállapításai egybeestek az adományozók véleményével, csak a véletlen művei voltak.

- A mi dolgunk, hogy a politikát az objektív követelményeken alapuló, tudományos, független kutatás által befolyásoljuk, és annak érdekében, hogy politikai befolyásunk legyen, a politikusok bevonása szükségszerű – mondja Martin S. Indyk, az egyik legrégebbi és legtekintélyesebb washingtoni agytröszt, a BI Foreign Policy Program (BI Külpolitikai Program) alelnöke és igazgatója.

- A valutánk a hitelességünk – mondja Frederick Kempe, a gyorsan fejlődő és nemzetközi ügyekre összpontosító AC vezető tisztviselője, amely 2008 óta legalább 25 országtól fogadott el adományokat. – A legtöbb hozzánk forduló kormány megérti, hogy nem lobbisták vagyunk. Mások vagyunk, és ők is teljesen más okokból működnek velünk együtt.

A szerződésekben és belső dokumentumaikban azonban a külföldi kormányok gyakran félreérthetetlenül kijelentik, hogy mit várnak el az általuk finanszírozott kutatócsoportoktól.

„Egy kis ország számára Washingtonban nehéz jelentős politikusok, hivatalnokok és szakértők közelébe jutni.” – jelenti ki egy norvég külügyminisztérium által megrendelt, az adományokat kiértékelő jelentés. „A jelentős agytrösztök finanszírozása az egyik módja annak, hogy a közelükbe jussunk, és néhány washingtoni agytröszt nyíltan vállalja, hogy csak olyan külföldi kormányoknak nyújtanak szolgáltatást, amelyek finanszírozzák őket.

Az agytrösztök tengerentúli adományoktól való függését részben az élesedő versenyhelyzet okozza: a kutatócsoportok száma az elmúlt években megtöbbszöröződött, ugyanakkor az Egyesült Államok kormányától kapott támogatás megcsappant.

Külföldi tisztviselők szerint ezek a kapcsolatok kulcsfontosságúak ahhoz, hogy a zsúfolt washingtoni színpadon befolyást lehessen szerezni, ahol nemzetek százai ácsingóznak az Egyesült Államok kormányának figyelmére. A megállapodások különbözőek: egyes országok közvetlenül együttműködnek az agytrösztökkel, olyan szerződéseket kötnek, amelyek meghatározzák a kutatások körét és irányát. Mások pénzt adományoznak az agytrösztöknek, majd lobbistákat és PR-szakértőket fizetnek azért, hogy nyomást gyakoroljanak az adott agytrösztökre annak érdekében, hogy azok az adott ország törekvéseit támogassák.

- Japán nem feltétlenül a legérdekesebb dolog a világon – mondja Otaka Maszató, a japán követség szóvivője, amikor arról kérdezik, hogy Japán miért támogat jelentős összegekkel amerikai kutatócsoportokat. – Gazdaságunk lassabban növekszik. Azt hiszem, jelenlétünk kevésbé hangsúlyos, mint az korábban volt.

Nehéz megbecsülni az amerikai agytrösztök külföldi támogatói körének nagyságát. Azonban a szervezetek beszámolói és a kormányzat adatai szerint 2011 óta legalább 60 külföldi kormány, állami hivatal vagy kormánytisztviselő fizetett 28 egyesült államokbeli kutatócsoportnak. A szervezetek által az adományozókról önként átadott kevés információk, a hivatalos iratok és az amerikai tisztviselők lobbitevékenységét értékelő külföldi jelentések alapján legalább 92 millió dollár támogatás vagy kötelezettségvállalás érkezett az elmúlt négy évben külföldi kormányoktól. A valós összeg ennél nyilván több.

A The Times kérdései nyomán néhány kutatócsoport hajlandó volt csekély többletinformációt adni a külföldi országokkal való kapcsolatairól. A CSIS, amelynek kutatási területe főképp a külpolitika, a múlt hónapban beleegyezett abba, hogy kiadja azt a listát, amely az őket támogató, 13 külföldi állam nevét tartalmazza Németországtól Kínáig, azonban elzárkóztak attól, hogy a szerződések részleteiről vagy konkrét összegekről tájékoztatást adjanak.

Egy interjúban a CSIS elnöke és vezérigazgatója, John J. Hamre elismerte, hogy a szervezet kutatói időnként szószólóként lépnek fel az Obama-kormányzat és a Kongresszus előtt olyan témákban, amelyeket az adományozó kormány finanszírozásával tanulmányoztak. Azonban Mr. Hamre szerint ez nem lobbizás, és azt is közölte, hogy szervezete természetesen nem idegen ügynök.

- Nem képviselek senkit sem – mondta Mr. Hamre, korábbi védelmiminiszter-helyettes. – Sosem megyek oda a kormányhoz azzal, hogy beszélni akarok velük Marokkóról vagy az Egyesült Arab Emirátusokról vagy Japánról. Szoktam beszélgetni ezekről az országokról, de sosem lépek fel az érdekeiket képviselő lobbistaként.

Több jogi szakértő, aki átvizsgálta a dokumentumokat azonban úgy véli, hogy az Egyesült Államok agytrösztjei és tengerentúli szpozoraik közötti egyre szorosabb kapcsolat sérheti az 1938-as Foreign Agents Registration Act (Törvény a Külföldi Ügynökök Nyilvántartásáról – FARA) szövetségi törvény előírásait, amelyet a náci propaganda terjesztése ellen vezettek be az Egyesült Államokban.  A törvény szerint a külföldi kormányok által fizetett csoportokat, amelyek célja a politika befolyásolása, az igazságügy minisztérium „külföldi ügynökként” nyilvántartásba veszi.

- Őszintén mondom, megdöbbentő, hogy mennyire nyilvánvaló az összefüggés a kifizetett pénz, a kiadott tanulmányok, illetve a politikai döntéshozók és a befolyásolt politikusok között – mondta Amos Jones a külföldi ügynöki tevékenységre szakosodott washingtoni jogász, miután átnézte a norvég kormány és a BI, a CGD és más csoportok közötti tranzakciókat.

Legalább egy kutatócsoport elismerte, hogy tevékenysége sértheti a szövetségi jogot.

- Húha! – mondta Todd Moss, a CGD vezérigazgató-helyettese, miután megmutatták neki a szervezete és a norvég kormány által váltott tucatnyi e-mail tartalmát, amelyek azt részletezték, hogy csoportja hogyan fog lobbizni a Fehér Háznál és a Kongresszusnál a norvég kormány érdekében. – Ezt mindenképpen meg kell beszélnünk a jogászainkkal.

Párhuzamok a lobbizással

A tudományos kutatás és a lobbizás közötti vonalat néha nehéz meghúzni. Tavaly Japán kísérletet tett arra, hogy amerikai tisztviselők meggyőzésével felgyorsítsa a Trans-Pacific Partnership (Csendes-óceáni Partnerség) néven ismert, szabad-kereskedelmi megállapodást célzó tárgyalásokat, amely Japán egyik fő prioritása. Az ország már rendelkezett lobbistákkal a washingtoni Akin Gump cégnél, de úgy döntöttek, hogy nagyobb léptékű kampánytba kezdenek.

A lobbijelentések szerint az Akin Gump lobbistái megkörnyékezték a Kongresszus több befolyásos tagját és azok alkalmazottjait, köztük Charles Boustany Jr. lousianai republikánus és Dave Reichert washingtoni republikánus képviselőt, hogy segítsenek egy olyan kongresszusi frakciót megalakítani, amely a megállapodás elkötelezett híve. A tárgyalásokat követően 2013 októberében a képviselők létrehozták a Friends of the Trans-Pacific Partnership (a Csendes-óceáni Partnerség Barátai) csoportot.

Az új csoport hitelességének alátámasztása érdekében a japán tisztviselők a Kongresszus falain kívülről érkező megerősítésre vágytak. Ezt heteken belül megkapták a CSIS-től, amelyet Japán régóta támogat. A CSIS nem fogja elárulni, hogy mennyi pénzt kaptak – ahogy azt sem, hogy pontosan miért – a japán kormánytól, azonban a Japan External Trade Organization (Japán Külkereskedelmi Szervezet – JETO) japán, állami szervezettel fennálló kapcsolatuk vizsgálata ebbe betekintést nyújthat.

Az elmúlt négy évben a szervezet legalább 1,1 millió dollárt adott a CSIS-nek, azért, hogy az „kutatásokat és konzultációkat” folytasson a Japán és az Egyesült Államok közötti kereskedelem és közvetlen befektetések elősegítése érdekében. A CSIS ezen kívül vendégkutatókat fogadott, mint pl. Vaguri Hirosit a japán védelmi minisztérium vezető tisztviselőjét, csakúgy, mint Iszobe Sinicsit, a JETO tisztviselőjét.

December elején a CSIS által szervezett rendezvényen Mr. Boustany és Mr. Reichert is felszólalt, akik a kereskedelmi megállapodás fontosságáról beszéltek és azokról a lépéseikről, amelyekkel a Fehér Házat próbálták meg rávenni annak aláírására. Ebben a hónapban ezen kívül még a Szenátus Külügyi Bizottságának egyik meghallgatásán Matthew P. Goodman, a CSIS kutatója is az egyezmény mellett érvelt, erőteljesen hangsúlyozva Japán lobbistáinak és kongresszusi szövetségeseinek álláspontját.

Az egyezmény létfontosságú „nem csak a kormányzat regionális gazdaságpolitikájának, hanem vitán felül az egész, új Ázsia-stratégia sikerre vitele érdekében”, mondta Mr. Goodman. Mr. Hamre a CSIS elnöke elismerte, hogy szervezetének kutatói ösztönözték a megállapodás megkötését (ami továbbra is függőben van). Azonban szerinte a támogatásuk abban a meggyőződésükben gyökerezett, hogy a megállapodás jót tesz az Egyesült Államok gazdaságának és az ország ázsiai pozícióinak.

Andrew Schwartz, a CSIS egyik szóvivője kijelentette, hogy a szervezet és a külföldi kormányok között kötött megállapodásokban rögzítik, hogy a kutatók szabadon dönthetnek álláspontjukról, bár elismerte, hogy ilyen kikötést nem minden irat tartalmaz.

- Tiszteletben kell tartanunk a kutatók tudományos és szellemi függetlenségét – mondta Mr. Otaka a japán nagykövetség szóvivője egy interjúban. Azonban egy japán diplomata, aki nevének elhallgatását kérte, azt mondta, hogy országa kedvező megállapításokat várt el az agytrösztöknek nyújtott adományok fejében.

- Ha pénzt költünk, akkor azért a pénzért megfelelő eredményt várunk el, mivel ez is csak egy befektetés – mondta.

Katar és az Egyesült Arab Emirátusok – két olyan nemzet, amelyek hatalmas amerikai katonai bázisoknak adnak otthont és az amerikai katonai jelenlétet nemzetbiztonsági szempontból központi kérdésnek tartják – különösen agresszív módon adományozott az agytrösztöknek.

A két Arab-öböl menti monarchia egymással is harcba keveredett a nyugati világ véleményének formálása terén, mivel Katar szerint az Iszlám Testvériség stílusú politikai iszlám az arab demokrácia legnagyobb reménysége, az Egyesült Arab Emírségek azonban arról próbálta meggyőzni az Egyesült Államok döntéshozóit, hogy a Testvériség veszélyes fenyegetés a térség stabilitására.

Az Egyesült Arab Emírségek, amely az elmúlt évtizedben a CSIS legnagyobb támogatójává vált, 2007-ben fordult az agytröszthöz, miután a Kongresszusban felháborodást váltott ki az ország azon terve, hogy ellenőrzési jogokat vásárolna több egyesült államokbeli kikötő felett. Miután a törvényhozók úgy döntöttek, hogy az üzlet nemzetbiztonsági fenyegetést jelentene az Egyesült Államokra nézve és az ajánlatot lesöpörték az asztalról, a z olajban gazdag ország szerette volna ismét jó színben feltüntetni magát Washingtonban, mondta Mr. Hamre.

Az ország fizetett a CSIS-nek azért, hogy előadássorozatot szervezzen az Arab-öböl „stratégiai fontosságának vizsgálatáról” és „azonosítsa az USA konstruktív részvételének lehetőségeit”. Azért is fizettek, hogy a CSIS évente tanulmányutakat szervezzen az öböl térségébe, amelyek során az Egyesült Államok tucatnyi nemzetbiztonsági szakértője személyre szóló ismereteket szerezhetett közvetlenül a kormány tisztviselőitől.

Ezek és egyéb események lehetőséget adtak az Egyesült Arab Emírségek vezető diplomatáinak arra, hogy képviseljék az ügyüket. 2013 márciusában egy washingtoni kerekasztal tárgyalás során Juszuf Al-Otaiba nagykövet azt firtatta Martin E. Dempsey tábornoktól, az egyesített vezérkari főnökök vezetőjétől, hogy az Egyesült Államok a washingtoni költségvetési szigorítások ellenére is elkötelezett marad-e országa irányában. Mr. Dempsey válaszát az Egyesült Arab Emírségek nagykövetsége a Facebook-oldalán szinte azonnal közzétette: Az ország, biztosította Mr. Al-Otaibát és másokat is, Amerika egyik „leghitelesebb és legfontosabb szövetségese, különösen az öböl térségét illetően.”

Út a hatalomhoz

A kis országok úgy gondolják, hogy jelentős eredményeket akkor tudnak elérni, ha összefognak a nagy amerikai kutató szervezetekkel. Erre talán a legjobb példa Norvégia esete.

A világ egyik vezető olajtermelőjeként, a NATO tagjaként és a világ több pontján zajló béketárgyalásokon játszott szerepe okán Norvégia széles körben érdekelt az Egyesült Államok politikai irányvonalában. A The Times becslése alapján az ország legalább 24 millió dollárt fektetett be az elmúlt négy évben a washingtoni agytrösztökbe, amellyel ezeket a non-profit szervezeteket Norvégia külügyminisztériumának erős, ugyanakkor nagyrészt rejtett karjává tette. Az ország szokatlan nyíltságot megengedő törvényei miatt elérhető dokumentumok alapján megállapítható, hogy az amerikai kutatócsoportok, miután pénzt kaptak Norvégiától, felszólaltak Washingtonban annak érdekében, hogy hangsúlyozzák Norvégia szerepét a NATO-ban, előmozdítsák terveit a sarkköri olajfúrásokkal kapcsolatosan és támogatták éghajlat-változási stratégiáját is.

Norvégia például fizetett azért a CGD-nek, hogy az rávegye az Egyesült Államok kormányát arra, költsön több pénzt a globális felmelegedés elleni harcra azzal, hogy lelassítja az erdőirtás folyamatát olyan országokban, mint például Indonézia, ahogy az egy 2013-as projekt dokumentuma leírja, amelyben a konzultációt folytató céget Climate Advisers-nek (Klíma Tanácsadóknak) nevezik.

Norvégia világméretben is a legnagyobb finanszírozója az erdővédelmi programoknak. Amíg sok környezetvédő üdvözli az ország erdővédelmi lobbi tevékenységét, többen azért támadják, mert önérdekűnek tartják azt: Az erdőirtás lassításával Norvégia olajipara időt nyerhet, hogy folytathassa a fosszilis tüzelőanyag világpiaci árusítását, még akkor is, ha Norvégia és más országok új széncsökkentési (sic!) politikát szorgalmaznak.

Az Oilwatch International (Nemzetközi Olajfigyelő, OI) környezetvédelmi csoport szerint az erdővédelem „olyan csel, amely során a szennyezők az erdőket és mezőket a saját maguk által okozott szennyezés elkendőzésére használják fel.”

Kare R. Aas, Norvégia Egyesült Államokba akkreditált nagykövete nevetségesnek tartja és visszautasítja ezt a vádat. Olyan országként, amelynek területe a sarkkörön túl nyúlik, ahogy mondja, Norvégia azon országok között található, amelyeket a legjobban érint a globális felmelegedés.

- Fenntartható életfeltételeket akarunk biztosítani északon – mondta Mr. Aas.

Azonban a Norvégia által megkötött szerződések meglehetősen egyértelmű kívánalmakat fogalmaztak meg a CGD irányába. A kutatószervezetet, cserébe a Norvégiától kapott pénzért, nem csak egyszerűen arra kérték, hogy jelentéseket írjon a klímaváltozás elleni harcról. A projekt iratai szerint arra kérték az agytrösztöt, hogy vegyék rá a washingtoni tisztviselőket arra, hogy az Egyesült Államok emelje a kétszeresére, 500 millió dollárra az éves erdővédelmi programokra szánt kormányzati összeget.

„Célcsoport: az USA döntéshozói” – ahogy az egy részjelentésben olvasható.

A befektetés már ki is fizetődött. A CGD a norvég kormány adományainak köszönhetően 2013 novemberében tető alá hozott egy találkozót a pénzügyminisztérium tisztviselőivel. Egy áprilisi jelentés szerint a tudósoknak sikerült a norvégok által finanszírozott kutatásaik eredményeit belefoglaltatni egy fehér házi tanácsadói bizottság erdőirtással kapcsolatos jelentésébe is.

Norvégia finanszírozta a CSIS sarkköri kutatását is, abban az időben, amikor az ország ki kívánta terjeszteni az olajkutatást a sarkköri területekre. Mr. Hamre azt mondta, hogy norvég meghívásra öt évvel ezelőtt előadást tartott a sarkkörről, amit Norvégiában a „magas észak” névvel illetnek. Mi a fene az a magas észak, kérdezte az interjúban, amikor közölte, hogy eddig nem is találkozott a kérdéssel.

Azonban a norvég kormány hamarosan elkezdte küldeni a csekkeket a CSIS-nek cserébe a sarkkörrel kapcsolatos kutatóprogramért. 2009-ben, amikor az új, Norvégia által támogatott sarkköri program már folyamatban volt, összehozták a norvég tisztviselőket a Kongresszus vezetőivel, hogy megvitassák az ország „térséggel kapcsolatos energiaipari törekvéseit”.

Egy 2013 márciusi jelentés szerint a CSIS kutatói arra sürgették az Obama-kormányzatot, hogy növelje katonai jelenlétét a sarkkörön belül, hogy védelmet nyújtson az ottani olajkutatásnak és növelje a térségen áthaladó teherhajó forgalmat – amelyek pontosan azok a lépések voltak, amit Norvégia szorgalmazott.

Az iratok szerint a BI-t, amely szintén fogadott el Norvégiától adományokat, arra kérték fel, hogy segítse az országot hozzáférni amerikai tisztviselőkhöz. Egy kormányzati e-mail szerint a BI egyik vezető tagját, Bruce Jones-t 2010-ben felkérték, hogy lépjen kapcsolatba a külügyminisztérium tisztviselőivel annak érdekében, hogy összehozzon egy találkozót egy vezető norvég tisztviselővel. A norvég tisztviselő országa „középhatalmi” szerepét és az Egyesült Államokkal ápolt létfontosságú kapcsolatát kívánta megvitatni. A BI 2013 áprilisában egy másik rendezvényt is szervezett, amelyen Norvégia sarkköri kérdésekkel foglalkozó egyik vezető tisztviselőjét a külügyminisztérium hasonló témával foglalkozó vezető tisztviselője mellé ültették, aki ismételten kifejtette, hogy országa számára elsődleges fontosságú a sarkkörön túli olajlelőhelyek kutatása.

William J. Antholis, a BI igazgatója azt mondta, hogy ha kutatói hozzájárulnak megvalósítani Norvégia külpolitikai törekvéseit Washingtonban, az csak a szigorú, független kutatásaik alapján kialakított álláspontjuknak köszönhető.

- A kutatók saját maguk ügynökeik – mondta. – És nem külföldi kormányok ügynökei.

Azonban három jogász, akik az amerikaiak külföldi kormányok érdekében kifejtett tevékenységére vonatkozó jogszabályokra specializálták magukat, azt állítja, hogy különösen a CGD és a BI olyan tetteket hajtott végre, amelyek alapján Norvégia külföldi ügynökeiként lehetne őket nyilvántartásba venni. A CSIS és az AC tevékenységét e tekintetben a legjobb esetben is kérdésesnek vélték.

- Az igazságügy minisztériumnak erre figyelemmel kellene lennie – mondta Joshua Rosenstein, a Sandler Reiff egyik jogásza.

Ona Dosunmu a BI általános tanácsadója szerint, aki átvizsgálta a kérdéses dokumentumokat, a törvény félreértelmezéséről van szó.

Norvégia legalább is hálás a BI által végzett munka miatt. A BI-nél tartott egyik júniusi beszédében a norvég külügyminiszter, Borge Brende megjegyezte, hogy országa kapcsolata az agytröszttel „több fontos kérdésben kölcsönösen előnyös volt.” Tény, ami tény, a beszéd előtt Norvégia újabb 4 millió dolláros szerződést írt alá a csoporttal.

A kutatás határai

Az említett szervezetek kutatói szerint a külföldiektől származó adományok tízmilliói bizonyos elvárásokkal együtt érkeztek. A külföldi adományozók néha erőszakosan nyomták el az övékkel ellentétes véleményeket.

Michele Dunne közel két évtizedet töltött a Közel-kelet szakértőjeként a külügyminisztériumban, dolgozott Kairóban és Jeruzsálemben, valamint a Fehér Ház Nemzetbiztonsági Tanácsában is. 2011-ben magától értetődően választották meg az AC Rafik Hariri Center (Rafik Hariri Központ, RHC) alapító igazgatójának, amit a 2005-ben meggyilkolt libanoni miniszterelnökről neveztek el. Az RHC-t Bahaa Hariri, a néhai miniszterelnök nagylelkű adománya, illetve a Közel-keleten politikailag és gazdaságilag továbbra is aktív Hariri-család segítségével hozták létre. A néhai miniszterelnök másik fia 2009 és 2011 között Libanon miniszterelnöke volt.

2013 nyarán, amikor az egyiptomi hadsereg erőszakosan eltávolította hivatalából Mohamed Morszit, az ország demokratikusan megválasztott elnökét, Ms. Dunne hirtelen észrevette függetlenségének határait. Bahaa Hariri miután petíciót nyújtott be és tanúvallomást tett a Szenátus Külügyi Bizottsága előtt, amelyben sürgette az Egyiptomnak nyújtott katonai segélyek felfüggesztését, mivel szerinte Morszi eltávolítása „katonai puccs” volt, tiltakozásra szólította fel az AC-t, mivel vezetői tudtában voltak az eseményeknek. Ms. Dunne nem kívánta kommentálni az eseményeket. Azonban négy hónappal később Ms. Dunne elhagyta az AC-t.

Egy interjúban Mr. Kempe azt mondta, hogy sosem tett lépéseket Mr. Hariri megbízásából azért, hogy megváltoztassa Ms. Dunne vagy kollégái álláspontját. Ms. Dunne távozásának egyik oka, mint mondta, az volt, hogy az AC-nél végzett kutatásaira akart koncentrálni.

- A kollégáival, a vezetőséggel vagy a közel-keleti kérdésekkel kapcsolatos adományozókkal kapcsolatos nézetkülönbségei – amelyek egy ilyen, eltérő nézetekkel terhelt környezetben elkerülhetetlenek – nem érinti szakértőink személyes függetlenségével kapcsolatos szenvedélyes elkötelezettségünket – mondta Mr. Kempe.

Ms. Dunne helyébe Francis J. Ricciardone Jr. lépett, aki az arab tavasz által távozásra kényszerített Hoszni Mubarak hosszúra nyúlt uralkodása alatt az Egyesült Államok egyiptomi nagykövete volt. A karrierdiplomata Mr. Ricciardonét korábban a konzervatívok és az emberi jogi aktivisták is kritizálták, mivel túlságosan tiszteletteljesen viselkedett a Mubarak-kormányzattal szemben.  

Más washingtoni agytrösztök kutatói, akiknek névtelenséget biztosítottunk a bizalmas belső információkért cserébe, hasonló tapasztalatokról számoltak be. Ezek alapján jelenlegi vagy jövőbeni külföldi szponzoraikra nézve sértő eredményeik bénító hatással voltak kutatásaikra vagy publikálási lehetőségeikre.

A BI-nél például egy, a török kormányhoz nyilvánvalóan kötődő adományozó felfüggesztette a támogatás folyósítását, miután egy kutató kritikákat fogalmazott meg az országával szemben.

- Az öncenzúra időről-időre hatással van ránk – mondta az egyik kutató. – Azonban manapság nagyon nehéz támogatókat találni, de a BI tovább fejlődik és el kell látnia magát.

Az érzékenység különösen fontos a katari kormány esetében – amely a BI legjelentősebb külföldi szponzora. A BI vezetői szigorú belső utasításokat idéztek, amelyek szerintük biztosítják, hogy a kutatókat sem Katarban, sem Washingtonban „nem befolyásolják adományozóink nézetei.” A BI dohai központja által az utóbbi években kiadott jelentések szerint többször kritizálták például a katari kormány oktatási reformjait, vagy a szíriai milíciák támogatásában játszott szerepét.

Azonban 2012-ben, amikor a BI és a katari kormány megújította szerződésüket, a katari külügyminisztérium maga dicsérte a honlapján a megállapodást, kijelentve, hogy „a BI felvállalta, hogy kedvező képet fog festeni Katarról a nemzetközi, de különösen az amerikai sajtóban.” A BI tisztviselői azt is elismerték, hogy rendszeresen találkoznak a katari kormány tisztviselőivel, hogy megvitassák a tevékenységüket és a költségvetésüket, illetve azt is, hogy a szervezet tanácsadói testületének tagja a korábbi katari miniszterelnök is. Mr. Ali, aki az egyik első vendégprofesszor volt a BI dohai központjának annak 2009-es megnyitását követően, azt állítja, hogy bár az eljárásrendet nem írták le, a játékszabályok világosak voltak.

- Tilos volt a katari kormányt kritizálni – mondta Mr. Ali, aki jelenleg az ausztráliai Queensland Egyetem professzora. – Ami zavarta a tudományos munkát. Azonban ezt az árat kellett megfizetnünk.

A cikk nyomtatásban a NYT 2014. szeptember 7-i számában jelent meg.

http://www.nytimes.com/2014/09/07/us/politics/foreign-powers-buy-influence-at-think-tanks.html?_r=0