Apám, Szegedy-Maszák Aladár magyar diplomata volt, aki
háromszor vacsorázott együtt Adolf Hitlerrel. Majd a dachaui koncentrációs táborba
került.
A németországi magyar nagykövet titkáraként 1932 és 1937
között apám tanúja volt a Führer felemelkedésének. Egy fogadáson és kettő
vacsorán találkozott vele, először 1933. február 10-én, Hitler első kancellári
beszéde alkalmával. Emlékezett, hogy folyt Hitler arcáról az izzadság, amely
eláztatta az egyenruháját. A beszéd hidegen hagyta apámat, azonban a hallgatóság
rapszodikus reakciói mélyen elszomorították.
- Ez volt az első személyes élményem arról, hogy egy
kvázi-vallási mozgalommal van dolgunk - írta. - Vagy még pontosabban,
tömegpszichózissal.
Apám tudta, hogy a náci uralom milyen pusztító lesz a zsidók
számára. A magyar zsidók sorban jöttek az irodájába, tanácsot kérni, hogyan
tudnának magukon segíteni, miután tulajdonaikat elkobozták és
kisvállalkozásaikat tönkretették.
Mozi tulajdonosokkal és színésznőkkel találkozott, kisvállalkozókkal,
egy háziúrral, akinek egy bérháza volt Berlin munkásnegyedének közelében és azt
mondták neki, hogy ha nem távozik onnan, akkor nők zaklatásával fogják
megvádolni. Nem tehetett semmit.
Az antiszemitizmus szívós, évelő növénye drámai módon hajtott
ki újra Közép-Európában. Németország nemrég megerősítette baráti kapcsolatát
Izraellel, válaszul a jelenlegi zsidóellenes tevékenységekre. A francia és az osztrák
szélsőjobboldali pártok megerősödtek. Magyarországon egy kifejezetten
antiszemita párt, a Jobbik jelenleg a harmadik legnagyobb párt az
országgyűlésben. Az egyik párttisztviselő a zsidó képviselők összeírására
szólított fel, azért, hogy felmérhessék hűségüket - ezt a megmozdulást még a
jobboldali kormány is elítélte. (A hónap elején a kormány a nemzetközi kritikák
hatására megígérte, hogy leszámol az antiszemitizmussal.)
A fentiek zavarba ejtően ismerősek lennének apámnak és az
abból a generációból származó rokonaimnak. Egy olyan országban nőttek fel,
amely az antiszemitizmus levében párolódott. Az első világháború után a
kommunisták voltak több mint négy hónapig hatalmon, és mivel a legtöbbjük zsidó
volt, a kommunizmus és a zsidóság közötti kapcsolat sokak agyában összekapcsolódott.
Sok magyar számára az antikommunizmus egyenlő volt az antiszemitizmussal.
Apám nem volt meggyőződéses antiszemita, de olyan magyar
keresztényként, aki a monarchiát támogató erős családi hagyományokkal rendelkezett,
fiatal korában kacérkodott az antiszemitizmussal - ez a tény egész életében
szégyennel töltötte el. Berlini élményeiről azt írta, hogy „az ellenforradalom
alatt, tizenévesként megélt antiszemitizmusom utolsó, legkisebb maradványait is
kiölték belőlem.” Berlini évei és a két további találkozása Hitlerrel gyógyszer
volt korábbi antiszemitizmusára.
A nürnbergi pártgyűlést megelőzően - amelyet Leni Riefenstahl „Az
akarat diadala” című híres filmében örökített meg - 1934 szeptemberében egy
diplomáciai fogadáson apám nem tudta összeegyeztetni magában az ott látott régi
vágású, szerény, majdnem félénk Hitlert azzal a dühöngő őrülttel, akit a nagygyűléseken
látott.
Utoljára 1942. június 7-én találkozott Hitlerrel. A magyar
miniszterelnököt hivatalos látogatásra hívták meg a Führer kelet-poroszországi háborús
főhadiszállására, aki megkérte apámat - aki akkor a külügyminisztérium
politikai osztályának helyettes vezetője volt -, hogy menjen vele. Hitler
étkezőkocsijában vacsoráztak, és apám, ahogy később mesélte, meglátta „személyének
sátáni természetét”. Magyarország Németország szövetségese volt, de rendkívül
megbízhatatlan módon. Tisztviselői megtagadták a zsidók koncentrációs táborba
deportálását. Apám, aki ismert volt náciellenességéről, megkísérelt
megszervezni egy találkozót a szövetségesekkel kötendő különbékéről, de ez a
kísérlet kudarcba fulladt és ez vezetett Magyarország 1944. március 19-én
történt német megszállását követő letartóztatásához is.
A magyar nácik 1944. októberi hatalomátvételét követően a
mérsékelteket bebörtönözték vagy megölték. Mintegy 440 ezer zsidót deportáltak.
A csendőrség tagjai lelkes résztvevői voltak ennek a folyamatnak. Végül mintegy
600 ezer magyar zsidót öltek meg.
Ha az antikommunizmus testesíti meg a zsidógyűlölet egyik felét,
akkor az antikapitalizmus a másikat. Anyám családja - a magyar zsidó
iparmágnás, Weiss Manfréd erősen asszimilálódott gyermekei és unokái - az
utóbbi kategóriába esett.
Anyai nagyapámat Magyarország megszállását követően az
ausztriai Mauthausen koncentrációs táborába szállították, de szerencséje volt. Családjával
együtt szabadon távozhatott Portugáliába, miután tulajdonképpen egyezséget
kötött Heinrich Himlerrel, és javaiért cserébe visszakapta szabadságát.
Az egyezség előtt anyai nagyanyám magyar parasztasszonynak
álcázta magát a náci megszállás alatt. Találkozott
a korábbi, antiszemita miniszterelnök (és náci kollaboráns) Imrédy Béla
feleségével, akivel anyám családja korábban összejárt (bár nem voltak közeli
ismerősök). Nagyanyám megkérdezte Imrédynét, hogy tudna-e tenni bármit nagyapám
megmentése érdekében. Imrédyné azt mondta, hogy nem tud. És amikor elváltak
egymástól, megfordult, majd baljóslatúan és sötéten annyit mondott: „Most a mi
időnk jön.”
Szüleim 1945 végén házasodtak össze, miután apámat a háború
végén felszabadították. Később Magyarország egyesült államokbeli nagykövete
lett. 1947-ben, a kommunista hatalomátvétel után, lemondott. Anyámmal együtt
sikerült Amerikában maradniuk. Apám 1988-ban, anyám 2002-ben halt meg.
Kíváncsi lennék, milyen lenne ma Magyarországon a
megítélésük. A múlt hasonló sztereotípiái - a zsidók kommunizmussal és
kapitalizmussal való azonosítása - tüzelik a Jobbik jelenlegi támogatottságát.
Ebbe az üstbe lépett bele a nagy karmester, Fisher Iván, aki maga is magyar
zsidó. Nemrég komponálta meg és mutatta be „Vörös tehén” című operáját, amely
egy kis zsidó csoport történetét meséli el, akiket a XIX. században tévesen
vádoltak meg egy vidéki magyar lány meggyilkolásával. Ez egy igaz történet,
amely a távoli múltat arra használja fel, hogy megvilágítsa sötét
jelenkorunkat.
Persze valószínűtlen, hogy ez bárkinek megváltoztatja a
gondolatait. De puszta ténye igazolja, hogy a művészet képes arra, amire a
tisztességes politikusok nem. És szemlélteti annak a szörnyű lelkiállapotnak a szívósságát,
annak az egyfajta pszichopátiának, amely nem Hitlerrel kezdődött, és tragikus
módon nem is végződött vele.
Marianne Szegedy-Maszak újságíró, és a “I Kiss Your Hands
Many Times: Hearts, Souls, and Wars in Hungary.” című könyv szerzője.
INTERNATIONAL NEW YORK TIMES
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése