2018. február 12., hétfő

Frank Furedi – A Soros György csillogó szemű hittérítőivel történt találkozás mélyen felkavart



Miért nem lep meg a milliárdos Soros György döntése, miszerint 400 000 fontot adományoz a Brexit-ellenes Best for Britain harcos csoportnak? Azért, mert az 1980-as évek óta Soros úgy tesz, mintha jelentős vagyona feljogosítaná arra, hogy befolyásolja és megváltoztassa a kormányok politikáját szerte a világon.

Soros azt hiszi, hogy ha a nép rossz irányba szavazott, akkor neki joga van ezt a döntést elgáncsolni. Az ő szemében a Brexitre adott szavazat nagy hiba volt, melyet helyre kell és helyre lehet hozni egy olyan jól kitömött propaganda kampánnyal, mint a Best for Britain.

Soros nem hisz az államhatárok létjogosultságában, sem a választott nemzeti testületekben. Következésképpen úgy érzi, joga van befolyásolni és – ha lehetséges – irányítani a társadalmak politikai sorsát szerte a világon. Ma Nagy-Britannia jövője, holnap talán Olaszország vagy Magyarország lesz a célpontja Soros bőkezűségének.

Sorossal nem az a baj, hogy gazdag. A gazdagok, akárcsak a szegények, jogosultak a politikai nézeteiknek megfelelő módon cselekedni. Azonban van valami erkölcsileg rossz abban, amikor egyetlen személy akarja felhasználni arra a vagyonát, hogy szavazópolgárok millióinak akaratát változtassa meg.  Még rosszabb, ha egy oligarcha egy olyan társadalom jövőjére képes jelentős befolyást gyakorolni, amelynek ő maga nem is a tagja.

A legemlékezetesebb tapasztalatot a Soros-hadművelettel kapcsolatosan 2013 májusában szereztem. Az egyik alapítványának rendezvényére hívtak meg Budapestre, hogy beszédet mondjak. A Nyílt Társadalom Ifjúsági Csereprogram találkozóján a volt Szovjetunióból és Kelet-Európából érkező NGO-aktivisták vettek részt.

A legtöbb résztvevő okos, idealista fiatal volt, akik elkötelezettnek tűntek abban, hogy a világot egy jobb hellyé tegyék. Az egyetlen fenntartásom a rendezvénnyel kapcsolatosan az volt, hogy úgy tekintettek a résztvevőkre, mint akik demokrata hittérítőként majd hazamennek és otthon terjesztik az igét.

Aztán később, egy puccos budapesti szállodában tartott vacsora során szembe találkoztam a Soros-hálózat szervezetei által támogatott arrogáns világnézet teljes erejével. Az asztalomnál azt hallgattam, amint Soros NGO-inak holland, amerikai, brit, ukrán és magyar képviselői dicsekednek az eredményeikkel. Egyesek azt állították, hogy főszerepet játszottak az egyiptomi Arab tavaszban. Mások büszkék voltak, hogy részt vettek Ukrajna demokratizálásában. Egyesek azzal hencegtek, hogy milyen befolyásuk volt a líbiai Kadhafi-rendszer megdöntésének előkészítésében.

Én csendben ültem és kényelmetlenül éreztem magam azok között, akik annyira természetesnek vették, hogy joguk van istent játszani az egész világon. Egy ponton aztán, az asztalfőn ülő hölgy – Soros egyik NGO-jának magyar vezetője – megkérdezte tőlem, hogy mi a véleményem a munkájukról. Mivel nem akartam megsérteni senkit, csendben megjegyeztem, hogy nem vagyok biztos abban, hogy a demokráciafelfogásuk rákényszerítése a líbiaiakra legitim volt, sem abban, hogy bevált volna. Beszélgetőtársam egy másodpercnyi habozás nélkül letorkolt a válasszal.
– Szerintem nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy várunk, amíg a líbiaiak megtalálják a saját Jeffersonukat!

A mai napig emlékszem arra a nagyképű hangra, amellyel kioktatott az amerikai demokrata elnök, Jefferson szerepét illetően. Teljesen elképedtem azon arrogancia láttán, amellyel közölték velem, hogy ha a líbiaiak túl lassúak lennének a demokrácia kialakítása során, akkor majd egy Soroshoz köthető alapítvány lesz az ő Jeffersonuk. A katasztrófa, amely időközeben kialakult Líbiában nem kis részben az olyan felelőtlen nyugati színészeknek köszönhető, akik eljátszották Jefferson szerepét.

Az önjelölt Jeffersonokkal történt találkozásom óta megtanultam, hogy Sorost nem szabad kritizálni. Amikor kiderült, hogy Soros pénzzel támogatja a Best for Britain csoportot, ez egyes támogatóit arra ösztönözte, hogy a kritikákat antiszemitának állítsák be. Az antiszemitizmus elleni harc ügyének árt a fogalom ilyen opportunista használata.

A legtöbb magyar zsidó családtagját a holokausztban elveszítő emberként megdöbbent, hogy a Sorost érő kritikákat egyesek zsidóellenesnek tartják. Hadd biztosítsam őket: Soros György életrajzának valószínűleg egyetlen kifogástalan része az, hogy történetesen zsidó.

http://www.telegraph.co.uk/politics/2018/02/08/encounter-george-soross-bright-eyed-missionaries-left-deeply/

2017. november 28., kedd

Szinte minden európai országnak vannak határproblémái



George Friedman - Szinte minden európai országnak vannak határproblémái

Európa évszázadokon át háborúzott a határok miatt. A XIX. században és a XX. század első felében az európai határok szertelenül változtak. Birodalmak omlottak össze, új nemzetek emelkedtek fel és háborúk dúltak.

1945 után és a hidegháború kezdetén a földrészen egy új alapelv jelent meg. A II. világháború végén kialakult határokat szentnek – megváltoztathatatlannak – tekintették.

Az európaiak tudták, hogy a két világháború okainak egyike a határviták voltak, és hogy a háború után kialakult határok legitimizációjának megkérdőjelezése is olyan szenvedélyeket gyújthat, melyek erőszakhoz vezethetnek.

A fentiekhez hasonlóan a földrész létező befolyási övezetei is érinthetetlenek voltak. Volt a Kelet és volt a Nyugat, és egyik sem szórakozott a másikkal.

Ezért mikor a szovjetek leverték a magyar és csehszlovák függetlenségi mozgalmakat, az Egyesült Államok tartózkodott bármilyen katonai akciótól (nem mintha sok lehetősége lett volna). Amikor Jugoszlávia a nyugatbarát semlegességet választotta a Varsói Szerződés helyett, a szovjetek nem avatkoztak be.

De az 1990-es évek elején minden megváltozott.

Ismét határproblémák vetődnek fel

1991-92-ben két dolog történt.

Először jött a Szovjetunió bukása, majd a Maastrichti Szerződés aláírása és az Európai Unió megalakulása. Ismét a határkérdések kezdték irányítani az eseményeket.

A Szovjetunió határai leomlottak, és országok sokasága tűnt fel, melyek a múltjukat követelték vissza. Akkoriban sokat mormogtak a határokról.

A kelet-európai országok számára viszont más kérdések voltak fontosak: megteremteni a nemzeti szuverenitást, helyet találni abban az Európában, melyhez csatlakozni kívántak, és új életet építeni a népeik számára. A határkérdést ejtették – a legtöbb esetben.

Jugoszlávia és a Kaukázus voltak a kivételek, melyek szemléltették az európai határok példáját. Ezeken a helyeken - az EU keretein kívül és kevés hatással másokra - több mint 100 ezren haltak meg.

Hasonlítsuk össze ezt a csehek és szlovákok bársonyos szétválásával, amely eljövendő európai országok tekintetében valósult meg, miközben nem halt meg senki sem.

Ezek után, nem feledve Jugoszláviát és a Kaukázust, az Európai Unió megkísérelte újra bevezetni a határok szentségének alapelvét. Ezzel azt biztosította, amit ígért – békét és prosperitást – miközben a határokat anakronisztikus dolgoknak tekintette. Senkinek sem kellett volna azzal foglalkoznia, hogy hol húzták meg azokat a vonalakat. Azonban akadt egy gond.

Az Európai Unió tévedése

Az Európai Unió elismerte a nemzeti önrendelkezés alapelvét, miközben elkerülte annak tisztázását, hogy tulajdonképpen mi is a nemzet. A nemzet – az Unió definíciója szerint – egy olyan politikai entitás, amely már létezett az EU megalakításának idején. Ezek után nem volt túl sok kímélet.

Ezért annyira fontos Katalónia, Skóciával egyetemben. A skótok hihetetlenül szoros szavazáson utasították el a válást. Arra számítottak, hogy a skótok 90%-a az Egyesült Királyságban akar maradni. De alig több mint 55%-uk gondolta így.

Ezek szerint az elszakadáspártiak karnyújtásnyira vannak az elszakadástól, amely nem csak Skóciát és Angliát választaná el, hanem magukat a skótokat is megosztaná.

Adjunk ehhez egy újabb kritikus kérdést! Katalónia régóta Spanyolország része, de önmagát még annál is régebben külön nemzetként tartja számon. Spanyolország nem fog legalizálni semmilyen függetlenségi szavazást.

Az alapvető kérdés, amelyet az európaiak megpróbálnak elásni, különösen Jugoszlávia után, az, hogy mi az a nemzet és miféle jogai vannak. Skócia és Katalónia is nemzet. Ezért tehát van joguk a nemzeti önrendelkezéshez vagy elveszítették ezt a jogukat?

És mik a következmények, ha ezzel a katalánok nem értenek egyet?

Nincs megoldás

Nem csak ez az egyetlen kérdés gennyedzik Európában.

Magyarországot felosztották (sic!) Románia és Szlovákia között. Van joga visszakövetelni a területeit? Belgium egy brit találmány volt, mely boldogtalan házasságba kényszerítette a hollandokat és franciákat. Elválhatnak? Lvov egykor lengyel város volt, most Ukrajna része. Elszakadhat Nyugat-Ukrajna és az ott élők visszatérhetnek azon országokhoz, melyeknek 1945 előtt az állampolgáraik voltak?

Az Európai Unió egyetemes prosperitást ígért, ha mindenki felfüggeszti a határok kérdését és megtagadja az identitását. Ez jó alku volt. De az idők megváltoztak, és a gazdasági bajok miatt a határok sokkal fontosabbak lettek.

Európának természetesen nincs megoldása a bajra.

Mintha mi lennénk ostobák, hogy 2017-ben független Skóciáról és Katalóniáról beszélünk. Egyetlen közgazdász se tartana értelmesnek egy ilyen beszélgetést.

A nemzetek azok, amelyek számítanak, mert Európa pusztán csak egy földrész, és az EU pusztán csak egy szerződés. Hasznos entitás, és kizárólag a hasznossága igazolja a létét. Ha elveszíti hasznosságát, akkor elveszíti legitimációját is. És ez azt is jelentené, hogy az általa felállított határok elhamvadnak és megszűnnek.

Jelenleg szinte minden európai nemzetnek van határproblémája, és egyes részeik függetlenséget akarnak. A legtöbbjük jelenleg nyugodt. De figyelik Skóciát és Katalóniát. És tudják, hogy hova vezetnek az európai határkérdések.

https://www.equities.com/news/almost-all-countries-in-europe-have-border-issues?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_201711




2017. november 17., péntek

Igen, megállíthatjuk a nemzetközi szélsőjobb felemelkedését



Timothy Garton Ash - Igen, megállíthatjuk a nemzetközi szélsőjobb felemelkedését

Minden újságíró iskolában be kellene mutatni a tanulóknak azt a szombaton készült videót, melyen a lengyel állami tévé vidám riportere megkérdezett egy piros-fehér nemzeti színekbe öltözött férfit, hogy számára mit jelent részt venni a Lengyelország függetlenségét ünneplő felvonuláson.

- Azt jelenti, – válaszolta a férfi – hogy ki a hatalomból a zsidósággal!

Mióta Lengyelországot a jobboldali populista-nacionalista Jog és Igazságosság Párt (PiS) kormányozza, a következő kézenfekvő kérdés az lett volna, hogy pontosan ki is képviseli a zsidóságot jelenleg a hatalomban. A PiS pártelnöke, Jarosław Kaczyński? Talán Beata Szydło miniszterelnök? Vagy valaki máshol hatalomban lévőre gondolt: Donald Trumpra vagy Theresa Mayre, esetleg a marsi zsidókra?

A zavart újságíró azonban elszalasztotta azt a ritka pillanatot, amikor interjút készíthetett volna egy antiszemitával, aki hajlandó nyíltan a kamerába nézni, és inkább egy nőhöz fordult, azt kérdezve tőle, hogy egy hazafi számára mit jelent a részvétel a felvonuláson. Mikor a nő egyetértett az előző nyilatkozóval és azt mondta, büszke, hogy együtt lehet a többi lengyellel, a riporter visszafordult a kamera felé és boldogan kijelentette:
- Ez a büszkeség, büszkeség, hogy lengyelek lehetünk, büszkeség, hogy lengyelek vagyunk!

Újságírónak nevezi magát? Valójában csak egy szolga, aki a TVP Info közszolgálati csatornának dolgozik, melyet a PiS propagandagépezetévé silányítottak, és aki kétségbeesetten ragaszkodik a párt irányvonalához, miszerint az esemény csak egy hatalmas, boldog, hazafias büszkeségmenet volt. A videó egy briliáns 58 másodperces lecke arról, hogyan ne legyünk újságírók.

Azért vizsgáltam inkább az újságírót az antiszemita helyett, mert – szembe nézve a szélsőjobboldali elvek világméretű fősodratúvá válásával Charlottesville-től Moszkváig – a lényegi kérdés az, hogy mi legyen erre a válaszunk?

Először azt kell megértenünk, hogy mi történik. Minden eset valami egyedi helyi és általános nemzetközi jelenség kombinációja. Ezt a november 11-ei „függetlenségi menetet”, amely néhány éve szokás Varsóban, hazai jobboldali csoportok szervezik, és amelynek nagysága folyamatosan nő.

A nagyobb megmozduláson belül, melynek idén a jelmondata az volt, hogy „Istent akarjuk”, jutott egy kis idő a radikális jobbosok és a szélsőséges fasiszták számára is. Szombaton egy „Testvérnépek fehér Európája” feliratú és egy kelta keresztet ábrázoló hatalmas feliratot feszítettek ki, amely Lengyelországban ritka látvány, de máshol a fehér felsőbbrendűséget hirdetők használják. A menetben részt vettek olasz, brit, magyar és szlovák szélsőjobboldali vezetők is.

Amit most látunk, az valami új. A múltban a nacionalisták a saját nemzetükön belül maradtak, manapság azonban a szélsőjobboldali idegengyűlölő aktivistáknak nemzetközi hálózatuk van. Ezek a tökéletesen modern reakciósok ügyesen használják a közösségi médiát alattomos üzeneteik terjesztésére. A Stratégiai Párbeszéd Intézet (Institute for Strategic Dialogue) egy új jelentése szerint az egyik legnépszerűbb hashtag-et, amely a populista-nacionalista Alternatíva Németországért (AfD) pártot támogatta a szeptemberi német választásokon – közöttük a látszólag ártalmatlan #traudichdeutschland (Bízz magadban, Németország) kifejezéssel – széleskörűen és sikeresen hirdették a szélsőjobbos aktivisták.

Azzal, hogy az AfD a második legerősebb ellenzéki párt lett a Bundestagban, Németország egy másik példa arra, milyen veszélyesen elmosódik a határvonal a konzervatív nacionalizmus és a szélsőjobboldali szélsőségesség között. Ezt látjuk Trump Amerikájában is. És a Leave EU nevű hivatalos felhasználói fiók egyik legújabb tweetjében úgy jellemzik azt a 15 tory képviselőt, akik ellenezték a Brexit dátumának törvénybe foglalását, mint „a párton belüli rákot és hazaárulókat”.

A szélsőjobbos nyelvezet és elvek fősodratúvá válása ellen kialakítandó népfront esetében három dolog különösen fontos: az online platformok, a közszereplők és a hétköznapi szomszédok. A platformoktól nagyobb átláthatóságra van szükségünk. A Twitternek, Facebooknak és a többieknek sokkal gyorsabban fel kell ismerniük, hogy saját platformjaikat orosz és egyéb szerepelők miként használják fel arra, hogy befolyásolják a Brexit népszavazást vagy a választásokat, majd tapasztalataikat minél szélesebb körben meg kell velünk osztaniuk. Hogy ezzel aztán a későbbiekben mihez fogunk, az már sokkal nehezebb kérdés, de az elsődleges az, hogy lássuk, mi történik.

A közszereplőknek mindig fel kell szólalniuk, ha a valaki átlépi a törvényes politikai vita határait. A lengyel kormány ezzel látványosan kudarcot vallott: a miniszterek egymás után elutasítólag beszéltek kisebb „incidensekről” vagy „provokációról” egy egyébként „csodálatos felvonulás” közben. (Lengyelország becsületét csak Andrzej Duda elnök néhány tiszta szava mentette meg.)

Egy másik döbbenetes kudarc során Mike Pence, az Egyesült Államok alelnöke olyan szent mosollyal veszi védelmébe Trump összes védhetetlen megjegyzését, mintha magának az Úrnak tenne ezzel szolgálatot. Minden tiszteletre méltó Brexit támogatónak távol kellene magát tartania a rák és árulás mérgező nyelvezetétől.

De a dolog nem csak a politikusokon múlik. Lengyelországban a katolikus egyház vezetőinek azon kudarca, hogy legalább az „Istent akarjuk” jelmondat ilyen undorító politikai célú kihasználása ellen szót emeltek volna, igazán szégyenletes. Az „Istent akarjuk” jelmondat eredetileg egy régi egyházi ének – amely a lengyel függetlenségi harcok során vált a nemzet nem hivatalos himnuszává – refrénje volt, amit II. János Pál pápa idézett akkor, amikor látogatást tett a kommunista Lengyelországban. Aztán vannak az újságírók, akinek nyilván nem az lenne a dolguk, hogy a politikai korrektségről prédikáljanak, hanem, hogy tudósítsanak, kérdezzenek és feltárjanak. A tanárok, futballisták, tévészínészek és filmsztárok hangját is hallanunk kellene.

És aztán itt vagyunk maguk és én. Manapság már mindannyiunknak vannak olyan szomszédjai, akik hasonló szélsőséges nézetekkel gyanúsíthatók. Ha nem is fizikai szomszédjaink, de legalábbis virtuálisak. Nem hagyhatjuk a dolgot egyszerűen a platformokra, a politikusokra és a papságra. Amikor ilyen véleményeket hallunk, akár a kocsmában, a kávéházban, a futballpályán vagy a Facebookon, fel kell szólalnunk.

Nem kell ennek dühös vitának lennie. Lehet nevetséges is. A humor nagyszerű ellenszere a fanatizmusnak. Ennek szellemében javaslok egy új díjat a rossz újságírók számára. Amelyet a TVP Info úgynevezett újságírója után kellene elnevezni.

https://www.theguardian.com/commentisfree/2017/nov/17/international-far-right-poland-march-nationalism